Bő három évtizedes pályafutásom alatt állami alkalmazott informatikusként sokszor kényszerültem váratlan hibaelhárítás, tervezett karbantartás stb. miatt túlmunkára. Hajnalban indulni vidékre, ott „lehúzni” egy 16 órás műszakot, majd ugyancsak hajnalban hazaérni 4-500 levezetett km után – szinte természetesnek tűnt. Ugyanez mondható el a számos éjszakai vagy péntektől hétfőig tartó karbantartásról, amikor az ember csak aludni járt haza. Eközben a jelenléti íven „természetesen” a 8.00–16.00 óra szerepelt, és persze csak a hétköznapokra. És hát a bérezés is eszerint történt.
A közelmúltban – életemben először – úgy adódott, hogy egy vészleállás miatt írásban rendkívüli túlórát rendeltek el. Bár 8–10 napig csak aludni jártam haza, a fizetésnap alkalmával kellemes meglepetés ért: a hivatalos túlóra miatt a hétköznap 50%-os, hétvégén 100%-os pótlékkal számfejtett bérem mintegy 65%-kal volt magasabb a „szokásosnál”. Gyors fejszámolás: évente 2-3 havi bérrel rövidítenek meg, ami a 32 év alatt közel 8 évi teljes jövedelmem elsíbolását jelenti. A fentiek ugyanúgy érvényesek adminisztrátorokra, ügyintézőkre, bérszámfejtőkre, könyvelőkre, laboránsokra és minden olyan munkakörre, ahol a dolgozókat a munkaerő-piaci helyzet miatt („örülj, hogy van munkád”) bármikor nem hivatalos túlmunkára kötelezhetik – és kötelezik.
Pedig a jogszabályok a túlórára szigorú rendelkezéseket tartalmaznak. Miközben mindenki az új munka törvénykönyve rendelkezésein háborog, keveseket zavar, hogy, miként a régit, ezt se tartják be. És most nem is elsősorban a magánszféráról beszélek. Állami és egyházi felügyelet alatt álló intézményekben olykor heti 6 napon, napi 10 órát dolgoztatják az embereket a 40 órás munkahétre megállapított, arcpirítóan alacsony bérért. Ha valakinek ez nem tetszik, szedheti a sátorfáját.
