Nem szerettem soha a matematikát, de már az egyszerű számtannal is voltak gondjaim. Ezzel nem árulok el nagy titkot, de azt sokáig szégyelltem, hogy apám egyszer csak fogta magát és bement az általános iskolai tanárnőhöz, s föltette az ominózus, de meglehetősen hülye kérdést, miszerint „miért nem tetszik szeretni az én fiamat?” Osztályfőnököm habozás nélkül válaszolt: „Mondja, apuka, mit szeressek rajta?” Az egyetlen szerencse az volt, hogy édesapámnak volt humorérzéke és meglepetésében elnevette magát. Ők jóba lettek, én megúsztam hármassal.
Ez jut eszembe mostanában, amikor sorra jelennek meg a bombasztikus hírek, hogy ki állt át az ellenzékből, ki vállalt el valamilyen állást, ki kopogtatott megbízásért, üzletért, néha talán puszta megélhetésért. Nem rokonszenvesek a történetek, ahogyan tízévesen háborogtam apám nekiveselkedésén, úgy ezek az esetek is szintén roppant kínosak, de a helyzetből logikusan kikövetkeztethetők. Mert miközben a rezsim szemérmetlen mohósággal húzza fel az ország legkisebb szegletében is uralmának várfalait, átgázolva mutyik pocsolyáin, az ellenzék romok között bóklászik és jajveszékel, láthatóan még arra sincs ellenszere, hogy csattanós választ, reakciót, értékelhető tettet csiholjon ki magából válaszul arra, amit vele művelnek.
A csuklóztatáson már jóval túl vannak, az illemhelyeket mosatják velük, ők meg pihenőidőben irodafolyosókon, épületek előtt beszélnek mindenféle mikrofonba, majd hazatérnek és egymást csepülik. Szegény Kerék-Bár-czy mélyülő véleménykülönbségeket követően, csalódottan hagyja ott a DK-t, mert az nem képes középre nyitni. De hogyan nyithatna Gyurcsánnyal, ha Bajnait is ellökték onnan? Néhány jobb sorsra érdemes fiatal küzd, harcolna, csak bázisa nincs. Az ellenzék számára több mosásban összement sajtó elsősorban a viszályra vevő, azokra a kijelentésekre, amelyek miatt naponta összeugraszthatók az egymásba is belefáradt politikusok.
