A cím alapján az olvasó akár arra is gondolhat, hogy az alábbiakban Kövér László vihart kavart mondatára fogok reflektálni, de nem. (Még akkor sem, ha írásom végén áttételesen reagálok arra is.) Egyszerűen arról szólnék – tekintettel mindarra, ami az elmúlt fél év „iszlám özöne" kapcsán elhangzott –, hogy milyen az én kelet-közép-európai kulturális attitűdöm, viszonyulásom a nőkhöz. Mennyire más, mint a hagyományos muszlim világában. Az extrém esetekről, például az IS martalócai által szexrabszolgaként tartott lányokról, asszonyokról, a fegyveresek által megerőszakolt nők öngyilkos merényletekre való tudatos felhasználásáról nem tudok mit mondani, mert ezek a dolgok szinte fel sem foghatók számomra. A Népszabadság november 18-i számából hozom vissza emlékeztetőül a Georgiai Állami Egyetem professzorával, Mia Bloommal készült beszélgetés megrázó részletét: „Sokakat a szégyenérzet motivál. A nemi erőszak áldozatait könnyebb rávenni, hogy mártírhalált haljanak,... az »igazhitűek atyjaként« is emlegetett Szamira Ahmed Dzsasszim – akit 2009-ben kaptak el – toborzóként maga is a lelki problémákkal küzdő nőket hálózta be. A fegyveres csoport tagjai megerőszakolták a nőket, akiket aztán Dzsasszimhoz irányítottak. Az AP-nek nyilatkozva Dzsasszim elmondta, két hét elég volt, hogy meggyőzze a megtört lelkeket, áldozzák fel magukat."
A hagyományos iszlám felfogás normális, hétköznapi működésmódjáról már nekem is vannak bizonyos tapasztalataim.
A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) egyik szervezeti egységében minden héten van egy olyan ügyfélfogadási nap, amely kifejezetten a muszlim országokból érkező ügyfeleké. Az egyik ilyen napon vitt rá a kíváncsiság, hogy egy fiatal lányt/asszonyt, aki egy középkorú férfi társaságában volt, megkérjek, mondja már meg, miként is nevezik pontosan a rajta lévő fejkendőt. A hölgy kissé értetlenkedve nézett a mellette ülő férfiemberre, ezért megfogtam a kendő szélét, mondván, erről érdeklődöm. S megtudtam, hogy ez a „hidzsab", s azt is, hogy ők ketten irániak. Megköszöntem a választ, kértem, ezt még írja is le, hogy el ne tévesszem. A röpke beszélgetésünk angolul zajlott, amit a férfi – láthatóan – nem értett.
Ám úgy tíz perc múlva odajött hozzám, s szó nélkül a fülemnek szegezte a mobil telefonját. Magyarul érdeklődött a vonal túlsó végén egy úr, hogy mit akartam én attól a nőtől. Mondtam, hogy mindössze a kendő megnevezése érdekelt. Az igencsak morcos iráni férfi ezek után már csak annyit tett, hogy hevesen megrángatta a saját ingét, s ugyancsak hevesen/nemlegesen ingatta az egyik kezét. Világossá téve számomra, hogy az ő nője más számára érinthetetlen, még a kendője által is.
