Az idei március 15-én Miskolcon a jogegyenlőségért küzdő helyi csoportok gyűlésén vettem részt. Olyan nagyvárosban gyűltünk össze maroknyian, többségében cigányok és néhány – többnyire a fővárosból érkezett – nem cigány támogatójuk, ahol nemrég a demokrácia formális szabályai szerint eljárva, egyértelmű döntést hozott a lakosság. Óriási többség támogatta a cigányok kiszorítására törekvő, őket közellenségként kezelő politikát. Akik pedig kifogásolják a jelenlegi gyakorlatot, újabb és újabb razziákat, buldózeres akciókat, a békés, jogkövető embereket is sújtó, „kreatív” helyi rendeleteken alapuló kampányokat, azok igen nagy része sem emberségből kritizál. A Jobbik helyi szavazóinak nagy, sötét tömege sokkal durvább fellépést igényel. A Pásztor Albert mögött felsorakozó baloldali koalíció pedig megmutatta, hogy ők is a diszkrimináló, kirekesztő „rendteremtés” hívei. Ebben a légkörben minden okuk megvan rá a szegényeket, elnyomottakat védeni próbáló bátor embereknek, hogy nagyon egyedül érezzék magukat.
Március 15-én a hírhedtté vált számozott utcák felé tartva megittam egy kávét egy DVTK-ereklyékkel felcicomázott kocsmában. Hallottam, ahogy a vendégek taglalták, miért van itt ez a nagy rendőri készültség. Kiderült, pontosan képben vannak, tudják, hogy az eltávolításuk ellen próbálnak tiltakozni a környéken élő cigány családok – de nyomát nem láttam a kisemberek egymás közötti szolidaritásának, bármiféle együttérzésnek. Ugyanaz a hangnem uralkodott, ami Borsodra annyira jellemző. A söröző népe ezt az egész telepfelszámolást úgy fordítja le magának, hogy 1. a cigányok úgysem tehetnek semmit, amit odafent eldöntöttek, meglesz, oszt jónapot; 2. „már megint a cigányok járnak jól” – úgy képzelik, hogy az eltávolított családok ebből a telepfelszámolásból fognak meggazdagodni. (A jogvédőknél éppen az csapta ki a biztosítékot, hogy a városi vezetés kétmillió forintot ígért azoknak, akik eltűnnek a városból... Ez a gyalázatos feltétel már nem tűnt fel az irigykedőknek, vagy ha igen, csak az tetszett nekik az egészből.)
Március 15-ét tehát Miskolcon méltó módon ünnepelni a nyomorgatott helyi lakosság tiltakozása melletti kiállással lehetett. Ez olyan ügy, amit éppen a jogegyenlőség, az egy hazában élő közösségek összefogásának nemzeti ünnepén tilos a szőnyeg alá söpörni. Mégis, csak néhány tucatnyian voltunk. A helyi cigány lakosságból is csak a legbátrabbak, a legtudatosabbak jöttek el. Ahogy a számozott utcákba vezető torkolatnál elhangzott: valószínűleg sokan hiszik, hogy ha meghúzzák magukat, „jól viselkednek”, megúszhatják. Tévednek: mindenki sorra kerül – legfeljebb hónapokat nyerhetnek, viszont önmaguk feladásával mindent elveszítenek.
