Hamar összeköltöztünk, mert még az egyetemi évek alatt megszületett az első gyerekünk, egy kisfiú. Így alakult. Szerencsére maradhattunk a kollégiumban, albérletre nemigen lett volna pénzünk. Az első kis garzonunkat szülői segítséggel vettük, de ahhoz, hogy be is tudjuk bútorozni, mind a ketten túlórákat vállaltunk. Kicsit megijedtünk, amikor megtudtuk, hogy megint várandós vagyok. Majdnem azt írtam, hogy terhes, de tudom, hogy az iskolát szakmailag felügyelő minisztérium ezt a szót is tiltólistára tette, így megkímélném a tanárnőt attól, hogy rebellis hat betű miatt azonnal az igazgatónak kelljen megmutatnia a levelemet, vagy feljegyzést írnia róla a tárcának.
Tényleg: a gondterhes szó ma még comme il faut? Vagy a régi idők új szelét idézve: mózsna szkazáty? A második gyerek lány lett, tündérszép, ugyanolyan vidraszemei vannak, mint az apjának. Nem ezért, de ő maradt vele gyesen is, nekem volt nagyobb fizetésem akkoriban, úgyhogy nem töprengtünk sokat. Főzött, mosott, takarított, s alvás előtt mindig Kányádi Sándor verseket olvasott fel neki. Ennek most látjuk a hasznát, mióta kiderült, hogy Lackfi János meg Varró Dániel költeményeivel eleve nem lehet továbbjutni a szavalóversenyeken, s erre már a tanár nénik is előre figyelmeztetik a szülőket szerte az országban. Mi nem vagyunk lázadó típusok, és tényleg szeretjük Kányádi Sándort. „Ne félj, ne félj! Múlóban már a tél. A nap, a nap lassan erőre kap. Remény, remény ragyog az ág hegyén. De még, de még tartja magát a jég. De már, de már ripegropog, akár az ablak üvege, ha labda töri be.” Ugye szép?
Lány lett a harmadik is, negyedjére pedig Kornél született. Kicsit aggódtunk, mert már majdnem betöltöttem a negyvenet, de stramm, aranyos kis kölyök lett, ritkán törik el nála a mécses. Ezért is ijedtünk meg, amikor kisírt szemekkel, maszatos arccal jött haza az iskolából. Elmesélte, hogy erkölcstanórán a tanárnő mindenkit végigkérdezett, kinek házasok a szülei, és kinek nem. S azt is megkérdezte, miért élünk mi törvénytelen kapcsolatban?
Kornél apjának a kezében erre megremegett a fakanál – épp tejbegrízt főzött a gyerekeknek –, de aztán sikerült lecsitítanunk, és a kása sem égett oda. Aznap este sokat beszélgettünk. Csak úgy sikerült elaludnia, hogy közénk feküdt, s összekapaszkodott velünk, akár egy vidrafióka.
