galéria megtekintése

Mint a vidra

Az írás a Népszabadság
2015. 02. 20. számában
jelent meg.


Doros Judit
Népszabadság

Kedves Tanárnő, én írok levelet Önnek, ja kvam pisú, miként azt még eredetiben tanultam, bár most nem Anyeginről meg Tatjánáról szeretnék írni, hanem az én kis Kornél fiamról. Az új ellenőrzőben sajnos nincs elég hely arra, hogy hosszabban megosszam mindazt, ami a szívemet nyomja, hát ezért választottam ezt a klasszikus, lassan feledésbe merülő gondolatközlési formát, a levelet.

Hol is kezdjem? Kezdem talán az elején.

Kornél édesapját még az egyetemi évek alatt ismertem meg. Rögtön beleszerettem, mikor megláttam a gólyabálon táncolni galambszürke öltönyében, amiről látszott, hogy talán már az édesapja is azt viselte az érettségin. De engem nem a ruhája, hanem az a szelíd vidratekintete vonzott, amiből messzire sugárzott a megbízhatóság. Akkor még nem tudtam, amit ma már igen – hála a gyerekek természetrajzos érdeklődésének –, hogy egyes vidrák egymásba kapaszkodva alszanak, hogy ne sodródjanak el a másiktól a vízen.

 

Hamar összeköltöztünk, mert még az egyetemi évek alatt megszületett az első gyerekünk, egy kisfiú. Így alakult. Szerencsére maradhattunk a kollégiumban, albérletre nemigen lett volna pénzünk. Az első kis garzonunkat szülői segítséggel vettük, de ahhoz, hogy be is tudjuk bútorozni, mind a ketten túlórákat vállaltunk. Kicsit megijedtünk, amikor megtudtuk, hogy megint várandós vagyok. Majdnem azt írtam, hogy terhes, de tudom, hogy az iskolát szakmailag felügyelő minisztérium ezt a szót is tiltólistára tette, így megkímélném a tanárnőt attól, hogy rebellis hat betű miatt azonnal az igazgatónak kelljen megmutatnia a levelemet, vagy feljegyzést írnia róla a tárcának.

Tényleg: a gondterhes szó ma még comme il faut? Vagy a régi idők új szelét idézve: mózsna szkazáty? A második gyerek lány lett, tündérszép, ugyanolyan vidraszemei vannak, mint az apjának. Nem ezért, de ő maradt vele gyesen is, nekem volt nagyobb fizetésem akkoriban, úgyhogy nem töprengtünk sokat. Főzött, mosott, takarított, s alvás előtt mindig Kányádi Sándor verseket olvasott fel neki. Ennek most látjuk a hasznát, mióta kiderült, hogy Lackfi János meg Varró Dániel költeményeivel eleve nem lehet továbbjutni a szavalóversenyeken, s erre már a tanár nénik is előre figyelmeztetik a szülőket szerte az országban. Mi nem vagyunk lázadó típusok, és tényleg szeretjük Kányádi Sándort. „Ne félj, ne félj! Múlóban már a tél. A nap, a nap lassan erőre kap. Remény, remény ragyog az ág hegyén. De még, de még tartja magát a jég. De már, de már ripegropog, akár az ablak üvege, ha labda töri be.” Ugye szép?

Lány lett a harmadik is, negyedjére pedig Kornél született. Kicsit aggódtunk, mert már majdnem betöltöttem a negyvenet, de stramm, aranyos kis kölyök lett, ritkán törik el nála a mécses. Ezért is ijedtünk meg, amikor kisírt szemekkel, maszatos arccal jött haza az iskolából. Elmesélte, hogy erkölcstanórán a tanárnő mindenkit végigkérdezett, kinek házasok a szülei, és kinek nem. S azt is megkérdezte, miért élünk mi törvénytelen kapcsolatban?

Kornél apjának a kezében erre megremegett a fakanál – épp tejbegrízt főzött a gyerekeknek –, de aztán sikerült lecsitítanunk, és a kása sem égett oda. Aznap este sokat beszélgettünk. Csak úgy sikerült elaludnia, hogy közénk feküdt, s összekapaszkodott velünk, akár egy vidrafióka.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.