galéria megtekintése

Minimum2015.hu

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 27. számában
jelent meg.


Varga G. Gábor
Népszabadság

Valakinek a piszkos munkát is el kell végeznie. Rossz szándékot nem feltételezhetünk Dávid Ferencnek, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége főtitkárának sorai mögött, aki a hétfői Népszabadságban érvelt az MSZP által szorgalmazott általános béremelés ellen.

A versenyszféra cégeinek „lobbistájaként” kötelessége szólni, ha úgy véli, egy ötletcsomag megfojthatja a gazdaságot. Hiszen ha egy párt éppen a közszférában javasol minimum ötvenszázalékos béremelést, a versenyszférában biztosak lehetnek abban, hogy erre az állam az ő adóterheik növelésével teremthet forrást – az idei maximum háromszázalékos, jövőre még ennél is szerényebb gazdasági növekedés másra nem ad lehetőséget. De az állam a fizetési papírokon még a versenyszféra kezét is erősen vezeti.

Ismerve a politikát, a népszerű intézkedések terve mellett aligha van Excel-tábla, amely a hogyant illetően is támpontot adhatna. A legkevésbé sem baj tehát, ha valaki elvégzi a számításokat a politikusok helyett. A valódi vita persze így sem kerülhető el, még ha az érvek már unásig ismételtek, s indokolt volna a politikai üzeneteket is cizellálni. Ha rátérünk az intézkedések költségvetési hatásaira, kevés polgár érti meg, mit jelent az 1800 milliárd átcsoportosítandó forint, a GDP öt százaléka, hiszen az esetleges 20–40 ezer forint plusz helyes elköltése is komoly fejtörést okoz.

 

Idáig tehát tudjuk követni Dávid Ferencet, de az öregségi nyugdíjminimum emelése elleni tiltakozásában már nem. Ennek az összege hét éve 28 500 forint, ami semmilyen életre nem elég. Kormányokon átívelő szégyen ez az összeg, még akkor is, ha több féle segély, a gyes vagy éppen az árvaellátás összege is a nyugdíjminimumhoz van kötve. Csupa olyan szociális kiadásé, amely összességében milliárdokra rúg, s amelyet adóbevételből kell fedezni. De ha van cél, amiért szívesen adózunk, akkor e kiadások azok.

Egy modern polgári társadalomban a 100 euró alatti nyugdíjminimumról vagy a száz-százötvenezer forintos közalkalmazotti jövedelmi minimumról vitázni képtelenség. Mi más lehet a versenyszféra érdeke, mint kijjebb rángatni az embereket a szegénységből, hogy szabadulva a mindennapjaikat terhelő frusztrációtól, pénzüket ésszerűen költő polgárokká válhassanak? Ebből aztán a munkaadók is profitálnának. Hogy nálunk mégis e kérdések jelentik a legforróbb témát, az súlyos diagnózis.

Ha a mindenkori kormány nyitottabb lenne a párbeszédre, az adóforintokra nem a sajátjaként tekintene, talán szó eshetne ilyen érdemi kérdésekről is. Hogy a belső fogyasztás növelését miből és hogyan lehetne finanszírozni mindaddig, amíg maga után nem rántja a hazai termelést is? Hogyan tesszük képessé az országot a valódi hozzáadott értéket képviselő, a gazdaságot gyorsítani képes kreatív és technológiai iparágak befogadására? Miként növeljük a magyar gazdaság hatékonyságát legalább az osztrák felére? Az lenne az ígéretes minimum, ha ezekre lenne válaszunk. Ígérgetés helyett.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.