Amikor Köves Gyurit, úgymond, felszabadítják Buchenwaldban, kénytelen megjegyezni, hogy bár a szabadság megjött, csúnyán késik viszont a kaja, ami a németek alatt nem fordulhatott volna elő. Amikor megérkezik a táborba, akkor pedig azt konstatálja, hogy végre hazaért. Néz a magas égre, mikor kipakolják azt a tárgyat, amivé vált. Köves semmit sem ismer, ami a koncentrációs univerzumot meghaladja. Számára mindez „természetes”. És a könyv épp azt kívánja tudatni velünk, hogy igaza van. Tényleg az.
A holokausztot „embertelennek” tartani, sajnos, tévedés. Emberi, túlságosan is emberi. Ilyenek is vagyunk. Igen, mi. Auschwitz megtörtént, ebből tudhatjuk, hogy lehetséges. Bármikor, természetesen. Történetesen mi tudhatjuk ezt a legjobban, mert épp Európának ezen a kicsi, szinte társtalan nyelvén írta meg a korszak legfontosabb magyarjainak egyike. Ebben a tekintetben tehát kerek 70 évvel ezelőtt Auschwitz nem ért véget. Egyebek között azért sem, mert a népirtások, etnikai tisztogatások története azóta is zavartalanul folytatódik. Jól mondta a nagy angol- amerikai költő, Auden, hogy a történelmet, Auschwitz előtt és utána is, „úgy, ahogy van, a bennünk lakó bűnöző csinálta”. Mit ünneplünk akkor most?
Azt a reményt talán, amelyet ez az önmagunkról szóló sötét tudás nyújt nekünk. Jó, ha nem felejtjük el mindezt egészen, ha nem süllyedünk vissza egy ostoba álhumanizmus illúzióiba, ha nem válnak ezek az emlékezések üres rituálékká, november hetedikévé.
