Nagy a jövés-menés mostanság a külügyminisztériumban. Sorra hívják be a velünk nem feltétlenül azonos álláspontra helyezkedett országok nagyköveteit, és közlik velük, mondják meg otthon a főnökeiknek, hogy Magyarország a menekültválságra egyedül jól reagáló ország, volnának szívesek nem áskálódni tovább ellenünk.
A nagykövetek hazaüzennek Bécsbe, Berlinbe, Stockholmba, Bukarestbe, a szélrózsa minden irányába, és jelentik, hogy Szijjártó Péter megint elküldte a komplett Európát melegebb éghajlatra. Meg az ENSZ főtitkárát. Mindenkit. Szijjártóra most már nemcsak mint a keleti nyitás apostolára, hanem világlehülyézési miniszterként is tekinthetünk. Igen célratörő ebben a műfajban.
Semmi diplomáciai flikflak, egyből bele kell nyomni a kancellárok és kormányfők arcába, hogy elveszítették önkontrolljukat, esztelen megnyilatkozásaikkal megsértették Magyarországot, a magyar embereket. A legszebb Werner Faymann szijjártói lehülyézése volt: az osztrák kancellár „ámokfutása” minden tűréshatáron túlment; ez voltaképpen a saját alkalmatlanságának a leleplezése, valószínűleg a belpolitikai haszonszerzés reményében fogalmazta meg esztelen rágalmait – így Szijjártó.
Mi tesszük hozzá, hogy közben az osztrák kancellár menekültek tízezreit juttatta el Németországba. A sok áskálódás mellett erre is maradt ideje! Magunk között szólva valami baj tényleg lehet a világ épelméjűségével. Olyan rafináltan ugyanis senki sem tudta volna lezárni a szerb határt, mint ahogy mi tettük. A XXI. század infotechnológiai forradalmával teljesen harmonizáló, csirkehálóval bevont vasúti vagon, amellyel Szijjártóék blokkolták a schengeni limest (Mérő Lászlót és a Szilícium-völgyet is beleértve), senkinek nem jutott volna eszébe.
