Két évvel ezelőtt, a jobb sorsra érdemes holokauszt-emlékbizottság ülésén három fontos alapelvet fogalmaztunk meg: 1. Az emlékév elsődleges célja, hogy a holokauszt nemzeti emlékezetben betöltött szerepének súlyát növeljük, a történelem ismeretét erősítsük. 2. A még élő több mint hétezer túlélő szociális helyzetét rendezzük, s a nemzeti emlékezetbe az ő személyes visszaemlékezéseiket a korábbinál hangsúlyosabban beemeljük. 3. Mindezt úgy tegyük, hogy az emlékezés végre-valahára össznemzeti üggyé emelkedjen, és ne váljon politikai csatározások martalékává.
Fél évvel az emlékév vége után szomorúan jelenthetjük ki, hogy a három célkitűzés közül egyik sem teljesült. A holokausztnak a nemzeti panteonba való beemelése kudarccal járt. Az emlékév politikai csatatérré lett – és eközben a túlélőkről mindenki megfeledkezett.
A Mazsihisz vezetése 2014 elejére rádöbbent, hogy a monopóliuma megszűnt. A magyar kormány a zsidó közéletben – többek közt a Mazsihisz struccpolitikája miatt – kialakult megosztottságot arra használta fel, hogy saját kezébe vegye az események irányítását. A kormány számos átgondolatlan lépést tett, ami alkalmat adott rá, hogy a Mazsihisz egyes vezetői virtuális mártíromságba kergessék a hitközség megbántott tagjait. A majdnem egyhangú közgyűlési döntést a bojkottról az áldott emlékű Schweitzer József ny. főrabbi így vezette fel: azért kell meghozni ezt a döntést „hogy a Tóra szellemében egyenes gerinccel vállalhassuk mártírjaink emlékét hittestvéreink és a zsidó történelem előtt”.