A skandináv országokban, mindenekelőtt Svédországban, de nem csak ott, a szociáldemokrácia szolidaritásfelfogása kifele is működött, és a jómódú északi középosztály közben még valamilyen bűntudatot is érzett Afrikával, Ázsiával szemben. Így egyes helyzetekben passzívan engedékeny, másokban kifejezetten nagyvonalú volt a menekültek köreinek meghatározásánál.
De a későbbi európai viták változó hangsúlyait leginkább mégis mintha Németország gerjesztette volna. Úgy tűnik, itt határozták meg az újabb európai menekültviták napirendjét, és tulajdonképpen a felmerült alternatív megoldásokat is. Azután az egészet megpróbálták, nagyon változó sikerrel, de lenyomni a többiek torkán. A bevándorlásról szóló nagy német politikai vitából visszatekintve három is látható. Az elsőben a háború utáni német kényszer-áttelepülők (tízmillióan lehettek) kezelése volt a tét.
Az idő tájt voltak még ott a háború után ott rekedt üldözöttek, a másik póluson pedig elég sokan a németekkel kollaboráló Kelet-Európából is, de ők nagyobbrészt továbbvándoroltak a tengerentúlra. A második hullám az 50-es évektől a dolgozni betelepülők tömege volt, és velük párhuzamosan érkeztek a hidegháborús menekültek, az antikommunisták (vagy magukat annak kiadók) a szovjet típusú politikai rendszerekből. Végül a 80-as évektől megjelentek a globalizációs menekültek.
Ma már látszik, hogy legjobban a hidegháborús menekülteket fogadták, ehhez akkor komoly szolidaritást gerjesztett a média. A kelet-európai antikommunisták bajtársak voltak, a Nyugat (most éppen vesztes) partizánjainak számítottak. Az ilyen menekültek iránti rokonszenv csúcsa a 60-70-es évekre esik. Az 1949-es német szövetségi alaptörvény végül is radikálisan liberálisra sikerült, elvben sokkal tágabbra nyitotta a kapukat, mint a Hitler előtti német demokrácia.
Gyakorlati lépések ebből akkor még nem következtek, új kérésként évi 2-3 ezer letelepedési kérelmet vizsgáltak, főleg kelet-európaiakat. Egyébként sem akartak tőlünk – minden frontharcosi szolidaritás ellenére – tömegeket beengedni, lassan csinálták, egy ügy elbírálása átlagosan 3 évig tartott. ’56 budapesti októbere azután a menekültkérdésből nagypolitikát csinált. Nagyon hamar Ausztria formálisan is megkereste a németeket, szálljanak be a menekültügy kezelésébe. Az első német politikai üzenetek szerint minden magyar menekült a jó oldalon küzdött, tehát méltányos lenne őket valahogyan egységesen kezelni.
Egy következő menetben győzött a bizalmatlan német belügy, és a menekülttömeget fel akarta darabolni. Pragmatikusak voltak, nem volt szó nagypolitikáról, inkább már létező kötelezettségekről és a menekültek felhasználhatóságáról. Külön kezelték a még mindig német állampolgárokat, a német etnikai kisebbségieket, a diákokat, akiket be lehetett iskolázni német egyetemekre, és azokat, akiknek már voltak rokonaik kint. Az ötödik csoportba kerültek a többiek. Gondolom, potenciálisan a többség. Politikai teljesítmények elismeréséről nem volt szó.
De azután túl sok ember érkezett, a hatóságoknak nem volt idejük ilyen vizsgálódásokra. Novemberben a német kormány döntött, beengedtek 10 ezer magyar menekültet – előválogatás nélkül. A német források egyébként arról is beszámolnak (pl. Murber I, 2006), hogy kezdetben a magyarok jó része nem akarta igénybe venni a segítséget, mert a helyzet otthoni jobbra fordulására vártak, hogy hazatérjenek. 1968-ban, az augusztusi prágai inváziót követően ismét mintegy 15 ezer embert kellett simán fogadni, „beépíteni”.
A német hatóságok nemcsak a hidegháborús logikát követték, hanem 1973-ban és részben ’74-ben, az Allende-ellenes chilei katonai puccsot követően mintegy kétezer baloldali menekültet is beengedtek (’74 májusáig még Willy Brandt volt a kancellár). A chileiek befogadása tulajdonképpen átpolitizálta az addigi egyszerűen hidegháborús, lényegében vitákkal nem terhelt menekültügyet. ’74–75 bizonyos értelemben fordulópontnak tűnik a történetünkben. Az világos volt, hogy akit diktatúrák üldöznek, az számíthat német menedékre.
De ha ezeket az üldözötteket egyébként otthon kommunistaként vagy másmilyen radikális baloldaliként üldözik? A 80-as években már nagyobb tömegekben landoltak a konfrontációs logikába nem beilleszthető afrikai és ázsiai, általunk most „globalizációs áldozatoknak” nevezett menekültek. A német egyesülést követően az elsősorban általuk használt menekültotthon-rendszert kiterjesztették az új keleti tartományokra, ahol rendszeres munka nélkül maradt, rosszul iskolázott, tájékozódni képtelen fiatalok fizikai támadásainak lettek céltáblái.
Néhány keletnémet városban a menekültotthonokat is felgyújtották. A pánik bizonyos mértékig az érkező létszámokból vagy inkább azok médiamegjelenítéséből következett. A hatvanas években a menekültkérvények száma évente 2500–5000 között volt. A prágai bevonulás után a szám emelkedett, de nem drámaian. Az évi 10 ezret először 1976-ban, az évi 100 ezret azonban már a 80-as évek elején meghaladta. ’75-ben már csak 26 százalék a kelet-európai, a többiek „Európán kívüliek”, és innen érkezett abszolút számban és arányaiban is a többség a következő években.
Tulajdonképpen az 50-es évektől kezdve a német nyilvánosságban egyre többet beszéltek arról, hogy ők – ha nem „visszavándorló” etnikai németekről van szó – „nem bevándorlóország”. S ha adott pillanatban mégis érkeznek nagyobb számban nem német letelepedők, az csak ideiglenes és résztörténés lehet. Ott voltak persze már a török családok, de a német közbeszéd még akkor is ragaszkodott a fikcióhoz, hogy ők csak ideiglenesen laknak az országban, és hamarosan (vagy egyszer csak) mégiscsak el fognak onnan menni. Hiszen „vendégmunkásokról” van szó. A terminus ideiglenességet sugallt.
A 80-as években a politikai oldalak még megegyezni látszottak az alapkérdésről. 1981 novemberében Schmidt kijelentette: „a Szövetségi Köztársaság nem lehet és nem is lesz bevándorlóország…”, majd néhány nappal később: „nem tudunk több külföldit befogadni, gyilkosságok és erőszak következhet az ilyesmiből”. Helmut Kohl is hasonlóan kategorikusan fogalmazott 1991-ben, egy évtizeddel később a Bundestagban: „az NSZK nem bevándorlóország” – mondja ott.
Ezekben az években önti el „a csónak megtelt” metafora a közbeszédet. A 90-es években mindenütt meghatározó a menekült- és szélesebben a bevándorlóellenesség, bár a vitákban megfogalmazódnak engedékenyebb ellenvélemények is. Azután egyik napról a másikra változni kezdett a jogi szabályozás. A hatalomra kerülő szocdem/ zöld koalíció egy 1999-es törvénytervezetben fogalmazta meg először, hogy „Németország már jó ideje… bevándorlótársadalom”.
Úgy tűnik, hogy a politikai fordulatban személyesen is döntő szerepe van Schrödernek és Joschka Fischernek. 2000. január 1-jén új törvény lépett életbe. A szabályozás valóban közeledett a valamikori telepes országokéhoz, Kanadáéhoz, Ausztráliáéhoz. Azonban míg ott az állampolgárság megadhatósága nem kötődik helyi értékrendek elfogadásához, a németeknek ez fontos marad. S az állampolgársághoz perspektivikusan teljes asszimilációt is hozzárendelnének.
A két nagy párt elismeri, hogy a vendégmunkások egyszerűen ott maradtak, s már megszületett Németországban a harmadik török nemzedék, tehát rendkívül komolyan kellene venni az integrációs (nem feltétlenül asszimilációs, de a helyiek közé beépítő) programokat. A vita persze folyik tovább. Nem a menekültekről vagy bevándorlókról, hanem az új német önmeghatározásokról (nyilvánvalóan nem egyetlenegyről) van igazán szó.
Miközben itthon most tulajdonképpen mindkét politikai oldalon megrémültünk, valahol azért élvezzük is a menekültkérdés gerjesztette pánikot.
Végül is ma ritkán történnek komoly globális drámák errefelé. Különleges a világ tektonikájának ilyen megjelenése a szemünk előtt, és ez néhány év alatt talán bennünket is elvezethet magyarképeink újrafogalmazásához. S ezzel azután megint elleszünk egy darabig. Persze most nekünk erre nincs külön nyelvünk, fogalomrendszerünk, végül az eleurópaisított németet kell használnunk saját identitásvitáinkra is, hiszen más nem áll rendelkezésre.
Az ő vitájukat folytatjuk – nem azért, mert kötelező, hanem mert hirtelen nincs más intellektuális alternatívánk. De remélhetőleg közben emlékezni fogunk rá, hogy a megtelt vagy üres csónak rossz hasonlat. Egyszerűen értelmetlen.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
