Csizmadia Ervin: Ellenzék átmeneti állapotban

Az elmúlt napokban az ellenzéki politikai térfélen sokak számára váratlan dolog történt: a miniszterelnök-jelöltségen hónapok óta huzakodó pártok vezérei bejelentették, hogy mindketten belső előválasztást tartanak szükségesnek, ha merőben eltérő technikai megvalósítással és céllal is képzelik el azt. Az alkuból eddig kimaradó/kihagyott pártok és az ellenzéki összefogás mantráját ismételgető közvélemény természetesen fel van háborodva, s máris 2014-et siratja. Mielőtt magunk is sírdogálni kezdenénk, érdemes néhány szempontra rámutatni.

Vegyük először az ellenzéki szervezeti struktúra kérdését. Amikor 2010-ben a Fidesz kétharmaddal választást nyert, rögtön látszott, hogy egy korszak lezárult, és valóban valami új kezdődik. Ebben az új rendszerben a leginkább a kormány- és az ellenzéki oldal szervezeti aszimmetriája tűnik fel: van egy másfél évtized alatt masszívvá és szinte megbonthatatlan gépezetté növő jobboldal; és van egy atomizálódott – ráadásul még új pártokkal is megspékelt – bal-liberális ellenzék. Ezt az aszimmetriát az ellenzék természetesen kezdettől tudja, és ki is tűzte maga elé a szervezeti koncentrálódás megvalósítását. Csakhogy nem döntötte el, milyen koncentrálódást akar, és főképpen nem alakított ki erre egy menetrendet.

Ha végignézzük az elmúlt háromnegyed évet (mióta Bajnai Gordon visszatért a politikába), azt látjuk, hogy az ellenzéki pártok a mielőbbi egységről beszéltek, miközben autonóm módon, a többiekre nem nagy tekintettel cselekedtek. Az egyik párt (az MSZP) 2012 második felétől szakpolitikai programokat írt; a frissen alakuló Bajnai-párt (az LMP kettéosztódása és Karácsony Gergelyék csatlakozása után) országjárásba kezdett; a Gyurcsány-párt pedig a háttérből noszogatta őket. Időközben megjelentek újabb és újabb „kandidátusok” (Fodor-párt, Schmuck-párt stb.), amelyek szintén folyamatosan az együttműködés fontosságát hangoztatták, ám az ő segítségükkel sem jutott semmivel előbbre a szervezeti innováció kérdése.

Hogy miért is nem, arra egy másik komponens vizsgálatával adhatjuk meg a választ. Ez pedig a személyi tényező. A bal-liberális oldal most issza annak a levét, hogy azon a térfélen nincs (mert hiszen sosem volt fontos) valamilyen, a többi politikusnál esetleg kicsit magasabbra értékelt tekintély. A bal-liberális oldal az elmúlt 23 évben voltaképp büszke volt arra, hogy ő a politikát pragmatikusan értelmezi, s ily módon egyetlen politikustípust tudott kifejleszteni, s ez a válságkezelő.

Természetesen egyáltalán nem becsülendő le a politikusnak ez a fajtája, ám éppen egy olyan szituációban, amelyben ma van az ellenzék, a tekintély hiánya ordító. Az ellenzéki térfélen lévő vezetők közül ugyan Bajnai és Mesterházy valamivel a többiek fölé emelkedik, de ők sem azért, mert tekintélyesek, hanem azért, mert Bajnai már kezelt egy válságot, Mesterházy pedig úgy-ahogy talpon tartotta az MSZP-t.  

Ezek a tulajdonságok azonban mit sem érnek akkor, ha egy olyan feladatot kell megoldani, mint az ellenzék versenyképessé tétele. Amit egy módon lehetne megcsinálni: egy pártba kellene tömöríteni az ellenzéket.

Milyen érvünk van erre? Maga a valóság, amelynek jobboldali szegmensében ez már hézagmentesen megvalósult. Bárki bármit gondol és mond is a Fideszről, ez a párt elhatározta, hogy Magyarországon eldönt egy dilemmát, ami a konszenzuális és a többségi demokrácia viszonylatában kezdettől fennállt. A tévedések elkerülése végett még egyszer hangsúlyozom: ez bizony egy vaskos és alapvető dilemma. Merthogy egyik variáns sem érvényesült tisztán. Az 1990-ben induló új magyar demokráciában voltak konszenzuális és voltak többségi elemek. A Fidesz már első kormányzása idején is törekedett a dilemma feloldására és a többségi elemek növelésére, 2010 után pedig nem kérdéses, hogy e törekvése – a maga szempontjából – egyértelműen sikeres.

Az ellenzék viszont ma is úgy gondolkodik, mint ha Magyarországon a dilemma fennállna, vagy engedjük meg: a konszenzuális elemek lennének túlsúlyban.

Konszenzuális demokráciához pedig – követve ezt a logikát – sokágú, több pártból álló ellenzék tartozik, amelyek között a választók kedvükre válogathatnak. Ez a helyzet, sajnálatos módon 2012 végétől mostanáig sem változott, sőt a belső egyezkedéseken még meg is erősödött az a kép, hogy itt egy széles ellenzéki összefogás lesz a nyerő. De arról – visszatérve a cikk elejére -, hogy mi legyen az összefogás menetrendje, szó sem esett. És ez ügyben jószerivel nem is történt semmi.

A belső előválasztás egy belülről végletekig elfáradt és tekintély-hagyott ellenzéki tábor talán utolsó kísérlete, hogy egy vezetés alá söpörje be a nagyon heterogén ellenzéket. Mivel hiányzik a megfellebbezhetetlen tekintély, ezért nem csoda, hogy más eszközt, mint ezt, nem tudtak kitalálni. Véleményem szerint irreális az az elvárás, hogy az egyik miniszterelnök-jelölt önként vonuljon vissza a másik javára. A politikának nem ilyen a természete.

Meglehet, ez az ajánlat ma már elkésett. Lehet, hogy a tavasz végén vagy a nyár elején még időben jött volna. Talán az ellenzéki szavazókkal is sikerült volna elfogadtatni, miért van éppen erre a módszerre szükség. Az indoklás voltaképp egyszerű. Valamilyen kiválasztási módszerre szükség van ott, ahol „természetes” kiválasztódási elvek (tehetség, tekintély) nincsenek. A bal-liberális táborban ilyenek sajnos nem honosodtak meg.

Ezért aztán a fent említett aszimmetria most ordítóbb, mint 2010 óta bármikor. A magyar jobboldal nyomasztó fölényben van, s a bal-liberális oldalon végre le kell vonni a következtetést: a jövő zenéje egy integrált, nagy ellenzéki párt. A belső kampány ennek legfeljebb az előszele; a megoldás a távolabbi jövőben rejlik, addig minden csak átmenet.      

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila - elvben hajlandóak lemondani egymás javára
Mesterházy Attila, Bajnai Gordon
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.