Aki nem szavaz, nem demokrata. Ez a mondás. Most, először életemben, mégsem fogok élni a választójogommal. Már a parlamenti választásnál is közel álltam ehhez, de az utolsó pillanatban visszatántorodtam. Mégiscsak volt az egésznek tétje, nem beszélve a felgyülemlett indulatról, amit a szavazatommal próbáltam demonstrálni. Ma már az indulat is hiányzik. Tét sincs. Európa érdekel, de Európa helyett csak másodszorra lefőzött belpolitikai pozícióharcot kapunk. Az meg nem érdekel. Mikor fejezzem ki a tiltakozásomat a távolmaradással, ha nem most?
Utoljára a 2008-as népszavazáson azonosultam maradéktalanul a szavazatommal. Igent mondtam a vizitdíjra és a tandíjra, nem kellett taktikáznom, kompromisszumot kötnöm, kisebbik rosszat mérlegelnem. Azóta viszont egyre bonyolultabb és ingatagabb erkölcsi érveléssel tudtam csak megindokolni a részvételt. Most is szavazhatnék a kisebbik nagyon rosszra. De nem fogok. Elegem van. Valószínűleg ennek a választásnak lesznek következményei az ellenzéki oldalon. Mert az áprilisinak nem voltak. És én azt szeretném, hogy legyenek is – éppen ezért nem megyek el. Nem szavazok az exkormányváltókra, és nem szavazok az LMP-re sem.
A nem leadott szavazatom, remélem, hatni fog, ha már a múltkor kikönyörgött szavazatomat félreértelmezték. Az áprilisi kudarcra adott válaszaik ugyanis nyilvánvalóvá tették az alkalmatlanságukat arra, hogy a keletre nyitó, autokrata, piacellenes kormányzat rendszerszintű ellenzéke legyenek. Az örökös „menjünk szavazni a kisebb rosszra”-elv megerősítette a kontraszelekciót, ami a mai ellenzéket állította elő. Nem kell jobban csinálnunk, nem kell alkalmasabb jelölteket találnunk, úgyis ránk szavaznak.
