Jó példa az új atomerőmű építése céljából az oroszokkal kötött szerződés. Talán ebben a nagyon forró kérdésben érdemes lett volna a társadalommal, a szakértő grémiumokkal széles körű, alapos társadalmi megbeszélést folytatni, legalább annyira, mint a kormány által időnként keményen kritizált nyugati demokráciákban. Ellentétben velük, nálunk – szokásainkat követve – óriási titkolózás övezte az oroszokkal kötött megállapodást.
Az atomenergia részesedése az áramtermelésben világszerte csökken, és számos ország bezárta atomerőműveit. Mindenütt inkább a megújuló energiák hasznosítására törekednek. Sok mindenben hiányt szenvedünk, de szél- és napenergiában, mezőgazdasági hulladékban nem szűkölködünk.
Ráadásul már évekkel az első kapavágás előtt felvesszük a kölcsönt az oroszoktól. Tartok attól, hogy Lányi Andrásnak van igaza (Magyar Nemzet, július 25.), aki szerint a kormányzati szándék: „lélegzethez jutni a mesés nagyságú orosz hitelből, amelyet csak a következő nemzedéknek kell visszafizetnie, akkor persze már devizában, kamatos kamatokkal együtt”.
A kormány elképesztő összegeket költ fölöslegesnek látszó programokra. Egymás után hozza létre az új televíziós csatornákat, köztük az új sportcsatornát, mintha a meglévők nem lennének elégségesek. Mint volt aktív sportolónak nincs, nem lehet kifogásom a sport támogatása ellen, a sportsikereknek kétségkívül örülnek az emberek, növelik büszkeségünket, erősítik hazafias érzéseinket. Labdarúgócsapataink esetleges jobb szereplése vagy más sportsikerek azonban aligha vezetnek hazánk fejlődéséhez, az életkörülmények javulásához.
Abban is erősen kételkedem, hogy az MNB-nek holt tőkébe, kastélyok, aranyérmék és festmények vásárlásába kellene fektetnie százmilliárdokat. Miért nem lehet ennek az összegnek jelentős hányadát hazánk felzárkózását elősegítő programokra fordítani? Az a magyarázat, hogy hasonló értékgyűjtés a német és az angol nemzeti bankra is jellemző, azért sántít, mert ez a két állam óriási összegekkel támogatja az oktatást és a kutatást is, aminek meg is van az eredménye. Abban sem vagyok biztos, hogy nekünk kellene Erdélyben új kórházat létrehozni, hiszen ez a román kormány feladata.
Ha a kormány vezetői nem szakítanak a jelenlegi gyakorlattal, ha az oktatást, a kutatás-fejlesztést nem tekintik kiemelt területnek, soha az életben nem leszünk képesek felzárkózni, s legalább a közepesen fejlett európai országok életkörülményeit megközelíteni. Ha nem teszünk semmit, a kelet-európai országok is elhúznak mellettünk. És akkor majd dicsekedhetünk: mivel is? A gyönyörű és sajnálatos módon alig látogatott stadionjainkkal?
Jelen írás szerzője már hosszú évek óta ágál a K + F kiemelt támogatása érdekében. Csak emlékeztetőül: Dél-Korea, megszabadulva a 35 éves japán megszállástól, túlélve a polgárháborút, a megújulás, a technológiai felzárkózás érdekében a GDP 4,5 százalékát fordította a K + F-re. Mi pedig a rendszerváltozás óta egytizedekkel emelgetjük ezt a számot, és ebben az évben talán elérjük az 1,5 százalékot. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy csupán a technológiailag fejlett országok számára végzendő összeszerelő munkára vagyunk alkalmasak. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a dél-koreai kutatók alkalmasabbak lennének új, jól hasznosítható eljárások kidolgozására, de abba is nehezen akarok beletörődni, hogy a politikusi pályát választó honfitársaim a koreaiaknál alkalmatlanabbak lennének az ország irányítására.
Bár évtizedeket veszítettünk, még most sincs késő. Ráadásul már új kihívásokkal, a fiatal diplomások tömeges kivándorlásával kell számolnunk. Nem vagyok benne biztos, hogy bennük is megvan az a ragaszkodás hazájukhoz, ami tanítómestereikben, elődeikben a nehezebb időszakban is megvolt. Elengedhetetlen az oktatási és kutatói szférában dolgozók illetményének „drasztikus” emelése. Ki az az őrült, fiatal diplomás, aki a jelenlegi fizetésért benn marad az egyetemen, vagy a kutatói pályát választja?
Mi történne, ha egyszer nem arról olvasnánk, hogy „ömlik a pénz a sportba”, hanem arról, hogy „ömlik a pénz az oktatásba, a kutatásba”? Ha a felsőoktatásból nem elvonnánk, hanem beletennénk százmilliárdot? Ha a közelmúltban külföldön munkát kereső vagy külföldön tanuló fiatalok látnák értelmét, hogy hazajöjjenek, látnák, hogy az ország irányítói tisztában vannak az oktatás-kutatás jelentőségével? Vagy legalább érzékelnék, hogy vezető politikusaink elkötelezett hazafiak, akiknek elsődleges céljuk az ország fölemelkedése és ezáltal a lakosság életszínvonalának emelése? Hogy példát mutatva messzemenően tartózkodnak minden olyan ténykedéstől, mely csupán maguk és közvetlen környezetük gazdagítását célozná? Ha hatalmuk birtokában mindent megtennének a korrupció meggátlására? Ha az adócsalások megelőzése érdekében nemcsak a fagylaltárusok számlaadását ellenőriztetnék, hanem a több százmilliárddal manipuláló befektető cégeket is?
Lehet álmodozni olimpiáról, de mindazoknak a kiváló polgártársainknak, akik a rendezés elnyerése, sikere érdekében aktívan tevékenykednek, azon is gondolkozniuk kellene, hogy ez a pénzügyi manipulációkban gazdag ország képes lenne-e hatalmas korrupció nélkül létrehozni a szükséges infrastruktúrát és megrendezni a játékokat? Jó lenne, ha a jogász képzettségű, a sport iránt nagy affinitást mutató politikusaink nemcsak a jelenre, hatalmuk erősítésére, hanem országunk, gyerekeink, unokáink jövőjére is gondolnának.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
