Valamikor a kormányzati időszak félidejében született egy protestmatricán is megfogalmazott ellenzéki jelszó: „A kétharmad csak tőled fél” – ez pontosan leírja a jelenséget: egy demokratikus keretek között megtartott szavazáson bárkit el lehet zavarni, még a legbebetonozottabb hatalom is hajszálon függ, ha az egyszerű ember a fülkében egyedül marad a szavazólappal meg a golyóstollal.
Nincs veszélyesebb, mint amikor a nép a saját kezébe veszi a döntést – és nincs nagyszerűbb móka, mint a manipulált tömegre hárítani a felelősséget a valóságban a politikusok által meghozott döntésekért.
Az alapelvet már a francia forradalomban született Emberi és polgári jogok nyilatkozata kimondta: minden hatalom forrása a nép, sem testület, sem pedig egyén nem gyakorolhat olyan hatalmat, ami nem a néptől ered. (Hogy egy egészen kevéssé emelkedett, de konkrét példával éljünk: azért volt az alkotmányosság szempontjából vitatható a trafikkoncessziók Fidesz általi, pártalapon történő elosztása, mert olyasvalakik döntöttek, akiket nem a nép hatalmazott föl a döntésre.)
Ez az elv jelent meg a rendszerváltó időszak egyik legfontosabb jogszabályában, a még az októberi alkotmány megszületése előtt elfogadott 1989. évi XVII. törvényben, amely szélesre nyitotta a kaput a nép közvetlen hatalomgyakorlása előtt. A törvény alkotmányos jogként nevesítette a népszavazást, és csupán három területet (költségvetés-adók-illetékek, kinevezések, nemzetközi szerződések) zárt ki a referendumok lehetséges témaköreiből. A népszavazás kezdeményezéséhez akkoriban még csak ötvenezer szavazó, vagy a kormány, a köztársasági elnök, illetve 50 képviselő indítványa kellett.
|
Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Így eshetett, hogy az antikommunista, liberális ellenzék (ez akkoriban a Fideszt és az SZDSZ-t jelentette) sikerrel tudta meghekkelni a jobb- és baloldal szépen fölépített rendszerátmentő kísérletét, megszavaztatva a népet többek között a köztársaságielnök-választás időzítéséről. Így nem lett elnök a „kommunisták” és az MDF által is proponált Pozsgay Imréből, aki nem sokkal korábban ismerte föl magában az ’56-os népfelkelőt.
1990 nyarán az első szabad választásokat csúnyán elveszítő MSZP tett még egy kísérletet Pozsgay reinkarnálására, de a próbálkozás és a szavazás érdektelenségbe fulladt. 1997-ben viszont a választók közel fele szükségét érezte, hogy véleményt mondjon a NATO-tagságról (itt jegyeznénk meg, hogy
az új, jelenleg érvényes részvételi szabályok alapján a NATO-népszavazás ugyanúgy eredménytelen lett volna, mint a 2003-as döntés az EU-belépésről).
1998 tavaszán az addigi tapasztalatok nyomán az MSZP-s többség átírta a szabályokat: alaposan megemelték – 200 ezerre – a szükséges aláírások számát, és kizárták a témák közül az Országgyűlés feloszlatását. Utóbbiban egyrészt nehéz nem érzékelni a politika félelmét a szeszélyes választópolgártól, másrészt azt a szándékot, hogy az Országgyűlés a nép fölé emelje magát: a nép nem számolhat le az Országgyűléssel, de a parlament, mint később láttuk, tetszőleges mértékben kibabrálhat a néppel.
2011–2012-ben a Nemzeti Együttműködés Rendszere újabb durva szigorításokat hozott: a választók 50 százalékának részvétele kell az eredményességhez, és nem lehet népszavazást tartani például az alkotmány módosításáról. Ismételjük át: elindultunk 1989-ben egy olyan szabályozástól, amelyben szinte bármilyen kérdést eldönthetett a nép, és több lépésben (amelyek közül a legnagyobbat kétségkívül az előző Orbán-kormány tette meg)
eljutottunk odáig, hogy a legfőbb hatalombirtokos még egy új, az alapjogokat (például a munkához vagy a szociális biztonsághoz való jogot) látványosan szűkítő alkotmányról sem mondhat ügydöntő véleményt.
Hogy az alkotmány tiltott terület, az alighanem európai unikum – sokkal gyakoribb, hogy az alkotmány módosítása csak népszavazással fogadtatható el –, de ennél is furcsább, hogy az elvileg minden hatalmat birtokló nép jogainak, azaz végső soron a néphatalomnak egy részéről a politika önhatalmúlag, a néptől semmilyen felhatalmazást sem kérve lemondott. Talán kevéssé köztudott, de az alaptörvény elfogadásakor „a nép” megpróbálta megakadályozni a saját jogfosztását: indult egy népszavazási kezdeményezés az alaptörvény elfogadása és hatálybalépése közötti időszakban, amely bizonyos népi jogosítványokat – például az Alkotmánybírósághoz való fordulás jogát alkotmánysértő jogszabályok miatt – megmentett volna.
A Hétvége mellékletből ajánljuk
A voksolás kiírását azonban az OVB és az AB addig hátráltatta, amíg az említett jogokat korlátozó alaptörvény hatályba nem lépett. A rendszerváltás óta mindössze hat sikeres országos népszavazási kezdeményezés volt (a négyigenes, a köztársasági elnök választásának módjáról szóló, a NATO-, az EU-, a külhoni magyarok állampolgárságáról döntő és a „vizitdíjas”), és mindegyiket a nagypolitika indukálta: nem a nép regulázta meg a politikai felépítményt, hanem a politika használta eszközül a referendum intézményét a saját céljainak eléréséhez.
Az talán csak véletlen, hogy az első Orbán-kormány idejére egyetlen népszavazás sem esett, az viszont aligha tekinthető a sors szeszélyének, hogy a 2010 óta eltelt időszakban kudarcba fulladt az összes kísérlet.
A játéktér összeszűkítése túl jól sikerült: szinte már csak mellékkörülmény, hogy a mesterségesen apolitikussá tett közhangulatban 200 ezer aláírást lehetetlen összegyűjteni a pártok közreműködése nélkül – lényegesebb, hogy a voksolás kiírásáról a végső döntést olyan testületek hozzák meg, amelyekben formálisan vagy informálisan korlátlanul képes érvényesülni a miniszterelnök mindenkori politikai érdeke.
Negyedszázad alatt a népszavazás eleinte még élő és erős intézménye halott, üres vázzá vált: többé nem alkalmas arra, amire kitalálták (tudniillik arra, hogy a nép kivételes esetekben rá tudja kényszeríteni az akaratát a politikára). A legközelebbi referendumra valószínűleg akkor kerül majd sor, ha az aktuális hatalmi játszmához szükség lesz egy újabb fügefalevélre. Hogy igazán éles helyzetben használják, azt immár a népszavazás útján megváltoztathatatlan alkotmány akadályozza meg, a „népfelség” örök dicsőségére.