Aki nyomon követte Sándor Mária és társai vagy a már osztályalapon velük szimpatizálók politikai aktivitásának tartalmát és nyelvét, tapasztalhatta, hogy szövetségesei kevésbé a digitális, algoritmus, publicisztika-blog, klikkhumanista hashtag-politizálás (pl.: #gender, #auróra, #politika) világából érkeznek, hanem sokkal inkább onnan, ahol nem igazán értik, hogy a „jóléti rendszerváltás” programja, a Medgyessy-időszaknak a közalkalmazottakat valamelyest kompenzáló politikája miért „hatástalan pénzszórás” (Oszkó Péter), akárcsak azt, hogy a „Medgyessy-féle ígéretözön” mitől lenne az akkori baloldal „meglehetősen primitivista kampánya” (http://beszelo.c3.hu/blog/revesz-sandor/egyszeru-ez). Nekik az nem volt „primitivista”, ha kicsivel is, de több volt hó elején. Az érintett társadalmi csoportok indokolt bérfejlesztésnek gondolták – jól gondolták –, de ők, akik sem előtte, sem utána nem részesültek előnyösen az újraelosztásból, még mindig „szégyenkezhetnek”. A baloldali (?)-liberális kánon szerint ugyanis ha nem is kizárólag ők a felelősek, de az ő fizetésemelésük miatt is növekedett az államháztartási hiány. S ráadásul ezért még elnézést sem kértek azóta sem. Borzasztó.
Sándor Mária és társai nem a digitális világ bennszülöttei, nem beszélik az internetalapú politikai világ nyelvét, nem kódokban és workshopnyelven diskurálnak, nem sajátították el a nemzetközi szervezetekhez és pártalapítványokhoz történő pályázás képességét, kimaradnak így egy jelentős(nek gondolt) hálózatból és velük együtt témáik, ügyeik, problémái(n)k is. Érdekli őket a demokrácia és a korrupció egyre súlyosbodó magyarországi helyzete, de ha tudnák, sem akarnák végigülni az előbbi témákban ugyanazokkal az előadókkal szervezett sokadik konferenciát, sem pedig hullafáradtan meghallgatni az arról rendezett stúdióbeszélgetést. Nem kérnek tolmácsot a „civilkedésre tanító”, progresszív, hunglish nyelven beszélő tréner által tartott, valakinek kiszámlázott kommunikációs képzésre sem, mert eleve nincsenek ott – éppen tiltakoznak egy vidéki kórház előtt, vagy ágytálat cserélnek valakinek a szülője alatt. Vagy senki nem hívta meg őket – ez a gyakoribb.
Nem különösebben értik a Fidesz utáni alkotmányozás mikéntjéről folyó vitát – ami szükséges és fontos (akárcsak az előbbiek) –, mert csak azt látják, hogy behozhatatlanul vezet a kormányzó párt. Nem értik, miről beszélnek az „értelmiségiek”, amikor azt mondják: „Orbán után.” Nem követik a „nyugodtabb lesz-e a tőzsde, ha több nő van a részvénytársaságok vezetőségeiben” diskurzust, mert ők a nő és az anya szerepét tradicionálisabban és kevésbé absztrakt módon kívánják megélni, mint az azzal foglalkozó egyébként fontos szakértői fórumok.
Nem foglalkoznak azzal, hogy a baloldali pártok beárazták-e vagy sem 2018-at, mert ma egyébként is csak egymásban hisznek és egymásra szavaznának. Nekik az előválasztás nem azt jelenti, hogy két balos politikus (el)untatja közönségét egy belvárosi kávézóban, hanem sokkal inkább azt, hogy kit hányadiknak rúgnak ki az ellenállása miatt, vagy melyik társuk választja először a bébiszitterkedést egy felső középosztálybeli családnál. Nem tumblr-esztétikában jelenítik meg egy munkanapjukat, hanem „egyszerű” fotókat töltenek fel a Facebookra fekete ruhában (munkagöncben) pult mögött, iskola előtt állva, és nem is GIF-ekben teszik nevetségessé Balog Zoltán minisztert, hanem újabb és újabb levelet írnak neki, hátha épp akkor válaszol. Nekik nem spotify, hanem jútyúb. Ők azok, akik kevésbé aggódnak amiatt, hogy több ezer Gmail-jelszót feltörtek, mert nekik úgysincs mit eltitkolniuk, nincs erejük új vagy más életre. A Sándor Máriák nem tudják, hogy ők mit rontanak el, szemben azokkal a legitimáció nélküli politikai szereplőkkel, akik himi-humi videoüzenetben oktatnak ki erről másokat (lásd: Gulyás Márton Slejm – a torkon ragadt politika című (anti)politikai one-man show-ját). Ők azok, akik ezt az írást sem olvassák – és ez nem is baj.
Nekik egészen máshol van a világuk, mint azoké, akik a tévében beszélnek róluk, s egészen más nyelven élik meg a helyzetüket, (politikai) identitásukat, mint amilyenen (a régi, új baloldaliak) írnak róluk. Elég gyakran érzik úgy, hogy – akárcsak a kormány – az ellenzéki és kritikai értelmiségi (elit) is bár róluk, de nélkülük beszél.
A munkatársadalom különböző Sándor Máriái a nyilvánosságban egyáltalán nem vagy csak ad hoc módon tudják megjeleníteni érdekeiket. Abból a társadalomból jönnek, ahol a szűk baráti körben nincs jogvédő vagy ügyérzékeny civil aktivista, sem pedig más, aki ismerne „olyat, aki tud segíteni, mert neki vannak kapcsolatai”. Rá vannak bízva a rajtuk kívül álló szövetségesekre, szolidárisakra, az aktív (Facebook-)baloldali nyilvánosságra, az (online) újságírók figyelmére, mely utóbbi sohasem töretlen.
Nincsenek megszervezve, a szakszervezetek még mindig az általuk is aláírt 2012 utáni új munka törvénykönyvéből következő jogszűkítésre mutogatnak. A fekete ruhás ápolók, a három műszakozó, multinacionális cégeknél dolgozók, a vidéki, a liberális 444.hu által „az ország tíz legjobb gimnáziumából tízben tiltakoztak” cím alatt magukat hiába kereső tanárnők, a buszvezetők, a bolti eladók, a VS.hu „magyarok Berlinben” multikulti videoriportjából kimaradó kőművesek jobb esetben eszközök az ellenzéknek, már amennyiben lehetséges instrumentalizálásuk antiorbánizmusra hangolva.
Pedig Sándor Mária metafora, egy magára hagyott, megszervezhető, de meg nem szervezett világ metaforája. Az ő megszervezésük nem karrier ma senkinek.
Holott a rendszerváltás áldozatai és az Orbán-rezsim vesztesei (e kettő között jelentős átfedés van) egy láthatatlan politikai sereg. Valakik majd megint meg fogják őket szervezni, valakinél megint „célba érnek” (l. Fidesz 2010, 2014).
A Republikon Intézet februárban publikált kutatása alapján a jelenlegi kormányzás folytatásának támogatása a legfeljebb nyolc osztályt és szakiskolát végzettek között a legmagasabb. Utóbbiak körében leginkább a Jobbik kormányzására vágynak. A felsőfokú végzettséggel bírók között a baloldali, liberális kormányzás támogatása kívánatos, ott egyértelmű a baloldali fölény, s persze a fővárosban is. Ennél talán drasztikusabb a Millennial Dialogue nemzetközi ifjúságkutatás magyar eredményeinek elemzése a Policy Solutions által: „A pártok közül a Jobbikról gondolják messze a legnagyobb arányban, hogy leginkább megérti a fiatalokat (35%), hiteles, amit mondanak (27%), nyitottak és őszinték (25%), valamint hogy jó ötleteik vannak az ország életének javítására (27%). A Jobbik mellett még a Fideszről és az LMP-ről vélekednek számottevő arányban hasonlóan ezekről a kérdésekről.” Nem lepődünk meg azon sem, hogy a fiatalok „négyötödénél kap kiemelt hangsúlyt a szegénység felszámolása, a lakhatási helyzet javítása, valamint a jövedelemkiegészítő, illetve -pótló támogatások”.
Sarkosan fogalmazva: leginkább Budapestről, leginkább diplomásokkal, leginkább (új) médiapolitizálással ez a fragmentált baloldal nem tud nyerni 2018-ban. Egy egységes vagy egy ma még nem látható új baloldal pedig nem fog nyerni, ha nem érti meg a Jobbikra nyitott fiatalok motivációit, a Sándor Máriák „világnézetét” és nyelvét, a liberalizált baloldal évtizedes problémaérzékenységétől és politikai értékítéletétől idegen társadalmi tapasztalatokat, nem utasítja el a költség-haszon elemzésekre épülő politikatechnológiát, az elitista közösségszervezést, a saját magunkhoz és a „hozzánk hasonlókhoz” szólását.
A baloldali politika ugyanis Sándor Mária kiáltással felérő beszéde 2016. március 15-én. Ha ő tényleg feladja, mások is fel fogják adni. Az a baloldali politikus és értelmiségi, aki pedig azzal vigasztalja majd magát, hogy ezért is csak „Orbán a hibás” – az jobboldali.
A szerző politikai elemző
