Volt nekem egy privát bankárom, valamilyen pénzdíjat kaptam, amit odautaltak, így kerültünk különleges kapcsolatba, mert a privátbankár olyan ám, mint az ügyvéd vagy nőgyógyász, bizalmi állás, tud minden fillérről, haszonról és veszteségről, vágyról, amelynek megvalósulása nála átutalásban mutatkozik; az ismerkedésünk is abból állt, hogy kérdőívvel föltérképezett, mit is akarok kezdeni a pénzzel, mennyire vagyok kockázatkereső.
Zavarba jön ilyenkor az ember, nem érdemes lódítani, nagyzolni, vállat rándítani, de kínos piti módon azt rebegni, hogy tessék rám vigyázni, mert én a tippmixtől is félek, talán borítékos sorsjegyet vásároltam néha (elöntött az öröm, ha ingyen még egyet húzhattam), befektetési ismereteimről pedig jobb nem beszélni; márpedig egy jó privát bankárról az első pillanatban lerí, hogy nem véletlenül zuhant rá a gardróbból a márkás öltöny, ujjai magabiztosan futnak a klaviatúrán, ő maga az élő státuszszimbólum; úgy gubbasztok előtte, hogy lássa rajtam, szomjúhozom az ajánlataira és megfogadom valamennyit; kábé tíz évig jártam hozzá, s ez már annyi idő, hogy cseppenként én is megismertem belőle valamennyit, felszínes társalgásunkból próbáltam következtetni érdeklődési körére, s persze munkája specialitásaira, a vagyonok természetrajzára.
Párbeszédeink persze rövidek voltak, de azért tisztában volt azzal, hogy a bizalmi viszony valamelyest őt is kötelezi, márpedig ha a kapcsolat kizárólag anyagi természetű, a szabadon választott téma se megy sokkal messzebb; nem lepődtem meg hobbiján, egy privátbankártól elvárható, hogy rajongjon a Michelin-csillagos éttermekért, s eljusson egyikbe-másikba, ahová hónapokkal előbb kell helyet foglalni, s ételsorokat tesznek a vendégek elé több száz euróért; a privát banki irodákban egészen más megvilágításba kerül Lázár János mondása, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér, mindkét fél igyekszik ezt axiómaként felfogni, személyes fenntartásaik nem ennek a közegnek a részei, emiatt a valóság egy darabkája hiába reked kívül az ajtón.
