Orbán 2015 elejétől, a párizsi merénylet pillanatától kezdve kizárólag belpolitikai célokra használta a bevándorlás kérdését, jóval azt megelőzően, hogy a közel-keleti háborús események és más okok miatt valóban megindult volna a menekültáradat Európa felé. A menekültválság során tett minden egyes lépése kivétel nélkül belpolitikai, kommunikációs célokat szolgált. A nemzetet összekovácsoló új ellenség megjelölése és démonizálása – régi technika. Nem a közigazgatási szakapparátus ügyetlensége vagy tehetetlensége okozta a határnál vagy a budapesti pályaudvarokon a tavaly nyáron tapasztalt embertelen állapotokat, hanem tudatos politikai döntés, amely a bizonytalanság, a feszültség fenntartására irányult, miközben Orbán elutasított minden, a menekültválság közös európai megoldására irányuló kezdeményezést.
A pályaudvarokon vagy sátortáborokban várakozó, az autópályán vonuló menekültek nemcsak a szolidaritás érzését váltották ki a magyar emberekből, sokukat aktív cselekvésre is indítva, hanem félelmet, aggódást, szorongást is, amit ezerszeresére növelt a Fidesz uralta média. A menekültválság újabb hivatkozási alapot szolgáltatott Orbánnak ahhoz, hogy az alapvető jogokat veszélyeztető intézkedéseket hozzon.
A kritikus napokban az ellenzéknek aligha volt más választása, mint hogy egy humanitárius katasztrófa idején a szolidaritásra hivatkozzon és a humanizmust kérje számon Orbánon. Ám abban igaza van Ungvárynak, hogy a menekültválság egészének kontextusában csak a humanizmussal érvelni teljességgel elégtelen.
Bármennyire nem valóságos a veszély ma Magyarország esetében, az Európai Unió egészét tekintve a bevándorlók tömeges beáramlása okkal kelt aggodalmat. Ungváry pontosan látja, hogy az eltérő kulturális hagyomány az arab világból érkező bevándorlók esetében nem a kereszténységgel áll szemben, nem hitbéli kérdésekről van szó, hanem az iszlám és az euroatlanti kultúrában kialakult politikai világ (a liberális demokrácia) szembenállásáról. Arról, hogy „a mai iszlám államokból hiányzik az önálló, szabad közösség megteremtését lehetővé tevő testületiség, nincsenek meg azok az intézmények, melyek a nyugati viszonyok között lehetővé teszik a vallástól független társadalmi önszerveződést, a politikai ellentétek demokratikus kezelését”. No meg a szabadságnak és az egyenlőségnek az európai kultúrában néhány évszázada gyökeret vert felfogása.
Aligha vitatható, hogy az európai liberális demokráciák, elsősorban a nyugat-európai országok – saját konszenzusos politikai attitüdjükre, a kulturális egyenjogúság ideájára támaszkodva – számos hibát elkövettek az iszlám államokból érkező bevándorlók, menekültek integrálása során, elsődlegesen azzal, hogy eltűrték, hogy a muszlim közösségekben az iszlám vallásjog, a saria szabályait érvényesítsék, s ma már valóban, olykor a befogadó államtól is elvárják, hogy annak szabályait tartsa tiszteletben.
Elemi hiba. Demokratikus jogállamban egyetlen jogrendszer létezik, s az, mint az állami eszközökkel is kikényszeríthető magatartási szabályok összessége, felülír minden más magatartásirányitási rendszert. Az olyan társadalmi viszonyok, magatartások tekintetében, amelyeket az állam a jogi szabályozás körébe emel, nem tűrheti el alternatív, a jogi normával szemben álló szabályrendszer alkalmazását. Az iszlám vallásjog, a saria alkalmazásának semmilyen formája nem engedhető meg.
A magyar jogrendszer mai állapotában is teljes mértékben alkalmas arra, hogy elejét vegye minden olyan követelésnek, amely valamiképpen a saria felvilágosodással ellentétes előírásainak közéleti betarthatóságára irányulna. Ám ha a gyakorlati életben felmerülnének olyan esetek, amelyek jogi szabályozást kívánnának, azt különösebb hezitálás nélkül meg kell tenni. A kulturális egyenjogúság, a saját kulturális értékek megőrzése nem írhatja felül a befogadó állam családjogi, közbiztonsági, közegészségügyi stb. érdekeit/szabályait.
Liberálisként, jogászként számomra ez evidencia. De túl a kérdés jogi összefüggésein, általában is úgy vélem, a befogadónak humanitárius, a befogadottnak pedig alkalmazkodási kötelezettsége van.
A zsidó-keresztény gyökerű európai kultúrákban menedéket kérőknek, akik tehát – bárha kényszerből – ezt választották, integrálódniuk kell, meg kell tanulniuk együtt élni nemcsak az európai országok jogrendszerének szabályaival, még akkor is, ha azok kifejezetten ellentmondanak saját vallási normáiknak, hanem az itt kialakult szokásokkal, hagyományokkal, vallási ünnepekkel, a városok főterén felállított, vallási jelkép mivoltukat lassan elveszítő karácsonyfákkal vagy menórákkal, s nem hivatkozhatnak arra, hogy az sérti vallásos érzékenységüket. A szekularizált európai országokban a vallás – főszabályként – a magánélet része. (Tekintsünk el itt most az elmúlt években idehaza tapasztalható s egy Ionescu-darab témájául kínálkozó kísérletektől, melyek a „keresztényüldözés elleni államtitkárság” bizarr gondolatában csúcsosodnak ki.
Az európai társadalmak kultúrája, hagyományai persze sokat változtak az elmúlt évszázadok során, némely szokások magatartási szabályok általánosan elfogadottakká váltak, jogi elismerést, védelmet is nyertek. Nincs abban semmi meglepő és kivetnivaló, ha a társadalom ragaszkodik kialakult szokásrendszeréhez, és elvárja, hogy azt az újonnan érkezők is tiszteletben tartsák, s elutasítják egy másfajta kulturális értékrendnek a magánélet szféráján túli, főképpen közhatalmi, jogi eszközökkel való érvényesítését.
Meggyőződésem szerint ez világos, liberális pozíció, és igaza van Ungvárynak abban, hogy hibáztunk, mert ezt nem mondtuk el elégszer és elég hangosan, teret hagyva Orbán gyűlöletbeszédének, amelyben a keresztény európai kulturális hagyományra történő hivatkozás nem több cinikusan és gátlástalanul használt eszköznél.
Nem a közigazgatási szakapparátus ügyetlensége vagy tehetetlensége okozta a határnál vagy a budapesti pályaudvarokon a tavaly nyáron tapasztalt embertelen állapotokat, hanem tudatos politikai döntés.
A szerző a Magyar Liberális Párt ügyvivője
