Semmi. Pedig az, hogy az ellenzéki pártok politikusai és „értelmiségi holdudvara” találkozik és eszmecserét folytat, érdekes és hasznos lehetne. Nem így történt, és ennek a legfontosabb oka az volt, hogy nem erre lett kitalálva: nem tanácskozás volt ez, hanem Bajnai Gordon és Mesterházy Attila első közös kampányeseménye.

Az alaphangot szombat este egy olyan kabaréjelenet adta meg, amelyben a humor tárgya Farkasházy Tivadar interjúja volt Selmeczi Tiborral, aki egy alkoholistának és koszosnak beállított hajléktalan embert jelenített meg, és ami miatt mindazok helyett szégyellem magam, akik nevettek rajta – különösen, hogy Farkasházy mindezt a szegénységben élők iránt érzett aggodalomra hivatkozva vezette fel.  Ezt egy erősen nosztalgikus program követte, amiben a korábbi balatonszárszói találkozók képei és Fejtő Ferenc József Attiláról szóló visszaemlékezése váltogatta egymást – ez utóbbi egyébként valóban nagyon szép volt, csak nehéz volt közben nem arra gondolni, hogy mit gondolna az egybegyűltekről József Attila, aki a „Magyar Szocialista Párt” és annak „értelmiségi holdudvarának” hangadóival szemben a demokratikus szocializmus híve volt.

Ezt követte másnap délelőtt a „tanácskozás”. Szemben azzal, amit a találkozóval kapcsolatban előzetesen az esemény szervezője nyilatkozott („Elsősorban civilek, társadalomtudósok, politológusok, művészek beszéljenek. Politikusok? Azok inkább ne.”), nyilvánvaló volt, hogy Bajnai Gordoné és Mesterházy Attiláé a főszerep, és a hozzászólók többsége – ki nyíltan, ki utalgatva – erről, vagy pedig az adott keretek között értelmetlen (mert magától értetődő) kérdésekről beszélt, például arról, hogy kell-e Magyarországra Horthy-szobor.

És szemben azzal, amit Tamás Ervin írt a Népszabadságban a találkozóról, hogy „a házigazda ezen a hétvégén azt szeretné, ha a szakértelmiség, a kultúra jelesei meg a mostanában berobbanó ifjú aktivisták kapnának mikrofont”, valójában egyetlen „ifjú aktivista”sem kapott lehetőséget a hozzászólásra. A Milla fölszólalója, a biztonság kedvéért, Göncz Árpád unokája volt, aki Brüsszelben élve legfeljebb a távolból követheti a párton kívüli, mozgalmi ellenzéket. Sokatmondó, ahogyan Benedek Mártont elfelejtették felkonferálni, így csak valamivel később, már az ebéd közben mondta el (az egyébként semmitmondó) beszédét a civil társadalom és a politika közötti közvetítés és a helyi ügyek jelentőségéről.

A fölszólalók gondos összeválogatása szavatolta, hogy föl se merülhessenek olyan, az egybegyűltek számára kellemetlen kérdések, mint hogy mi volt az MSZP (és az SZDSZ) felelőssége a rendszerváltást követő újkapitalista rendszer szélsőséges igazságtalanságaiban, a „liberalizmus” és a „baloldaliság” lejáratásában, a pártfinanszírozás és a szervezett bűnözés összefonódásában, Orbán Viktor kétharmados többségében, és az alkotmányos demokrácia bukásában.

A kritikai érzékét régóta elvesztett Heller Ágnes helyett pedig mennyivel érdekesebb lett volna például Kis János előadását hallgatni arról, hogy miként vezetett „a magyar jobb- és baloldal közti százéves háború anakronisztikus kiújulása” a köztársaság hanyatlásához. Milyen izgalmas lett volna, ha Somogyi Zoltán helyett, aki a választások előtt egy évvel még amellett érvelt, hogy „szükség lenne egy Fidesz-MDF kétharmadra”, az egybegyűltek Tamás Gáspár Miklóst hallgatják, arról, hogy miért tartja veszélyes tévútnak a „balközép értelmiség” világnézetét, amely a legvédtelenebbek emberi jogai iránti elvi elköteleződést vegyíti a piaci fundamentalizmus doktrínájával.

Mennyivel hasznosabb lett volna, ha az Orbán Viktoron gúnyolódó kabarék helyett a szervezők felkérték volna Havas Gábort, mondja el, miért gondolja az MSZP-SZDSZ kormányok társadalompolitikájáról, hogy „ami akkor történt, az nagyjából a gettó csinosítása volt”. (Nem kellett volna nagyon messzire menni, a szervezők közvetlen ismerőseiről, az SZDSZ egykori tagjairól van szó.) Ha kicsit még bátrabbak a szervezők, akkor elhívhatták volna Udvarhelyi Éva Tesszát, hogy mondja el: miért elengedhetetlen a szegénységben élő emberek bevonása a baloldali politikába ahhoz, hogy az Orbán-rezsim leváltása ne csak elitcserét, hanem mindannyiunk számára érezhető rendszerszintű változást jelentsen.

Ezek a szempontok persze fölszólalásokat követő vitában is felmerülhettek volna – ha lett volna ilyen. A „tanácskozás” koreográfiája azonban nem adott teret az ellenvéleményeknek, a vitáknak, még a kérdéseknek sem. Ez egyrészt jól mutatta a Balatonszárszón uralkodó szellemiség áthidalhatatlan távolságát az elmúlt évben a parlamenten kívüli ellenzéket meghatározó mozgalmak vitakultúrájától (így például itthon a diákmozgalom által elterjesztett fórumokról, amelynek alapeleme, hogy mindenki lehetőséget kap a felszólalásra). Másrészt nehéz volt elkerülni, hogy mindez megerősítse az emberben azt a benyomást, hogy ennek a közösségnek a hangadóit leginkább egymás véleménye érdekli. És ez persze szorosan összefügg az önreflexió és az önkritika hiányával is.

A helyzetet csak súlyosbította a szervezőknek nem tetsző újságírók kizárása az eseményről, és Mesterházy Attila kijelentése, miszerint aki ezután a nyilvánosság előtt kritizálja az ellenzéket, az Orbán Viktor hatalmát erősíti. És azt hiszem, ez a lényeg: a fentiek ugyanis nem elsősorban az intellektuális igénytelenség miatt igazán elszomorítóak, hanem azért, mert annak a belátása, nyilvános megvitatása és feldolgozása, hogy mit rontott el ez a politikai véleményközösség és érdekcsoport nem veszélyezteti Orbán Viktor leváltását, hanem éppen az egyik legfontosabb előfeltétele lenne.

Ennek hiányában ugyanis lehetetlen lesz elhinni, hogy az ellenzéki együttműködés sikere 2014-ben nem a 2010 előtti rendszerhez való visszatértést jelenti majd – ezzel pedig nem lehet választást nyerni. Ezt az üzenetet egyébként is nehéz lesz hitelesen képviselni – ha Mesterházy a miniszterelnök-jelölt, azért, ha Bajnai, azért – így viszont lehetetlen. Akkor pedig biztosan marad – még legalább négy évig – az Orbán-rezsim.

(Az írás eredetileg a hvg.hu-n jelent meg, de a szerző kérésére átkerült a nol.hu-ra.)