Szeretném leszögezni: a szegényeknek, a kirekesztetteknek mindig igazuk van – az állapotuk tarthatatlan. Viszont éppen a helyzetükből következően gyakran nem képesek reálisan értékelni a helyzetet, könnyen azonosulnak rossz diagnózisokkal és a belőlük következő, gyors javulást ígérő, rossz terápiákkal.
Tanács István: Két Magyarország (november 29.) című írásának apropóján írom ezt. Ebben azt olvassuk, hogy az MDF erhardi szociális piacgazdaságot akart, de az SZDSZ thacheri–reagani neoliberális koncepciója győzött. Nos, a szociális piacgazdaság a tőke és a munka közötti megegyezésen, szociális hálón alapult – nálunk pedig 1990-ben nem volt sem tőkés, sem valóban szervezett munkavállaló. Ellenben a bankkonszolidáció, az ágazatpolitikai szempontokra nem tekintő pénzügyi felszámolás gyakorlata, a hazai piac- és iparvédelem szinte tökéletes és rapid leépítése, a vissza nem térítendő támogatások és adókedvezmények nyújtása a külföldi beruházásoknak – ez mind az MDF-kormány idején folyt. Miről beszélünk? Miféle erhardti modellről? A Reagan–Thacher-féle neoliberális (vagy neokonzervatív) vonal azt jelenti, hogy egy már létező piacgazdaságban építik le az állami kiadásokat, így a szociális transzfereket, nálunk viszont magát a piacgazdaságot kellett létrehozni, s erre az adósságok és a hazai tőke hiánya miatt csak a piacosítás maradt lehetőségként, miközben sokakkal együtt nekem is jobban tetszik a skandináv modell.
A neoliberalizmusnak róják fel azt is, hogy magára hagyta az elesetteket, a szegényeket. Én lennék az utolsó, aki levenné a különböző kormányokról a felelősséget azért, hogy mára négymillióan élnek a létminimum alatt, másfél milliónyian közülük súlyos szegénységben.
