galéria megtekintése

Mi jövünk

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 28. számában
jelent meg.


Tamás Ervin
Népszabadság

Kerényi Imre mindent olyan őszintén csinál: Forradalmi Ifjúsági Napokat, Demokratikus Chartát, most meg jobboldali kánont festményekkel, könyvsorozattal. Egy szakszervezeti kultúros odaadásával interpretálja elképzeléseit a Nemzeti Együttműködés hirdetményétől az alaptörvény díszes kötésű kiadásáig, és nem izzad le, hogy közben mi lett őbelőle. És nem lepi el veríték társait sem, akik jól fizetett zsoldosként követik őt a zsdanovi úton. Merthogy nem a fizetségért csinálják. Pontosan az bennük a legveszélyesebb és a legelkeserítőbb, hogy mélyen hiszik, komolyan gondolják, amit és ahogy tesznek: mi jövünk!

Közülük tényleg akadt, aki el volt nyomva. Aki háttérbe szorult. Lehet, hogy már akkor azt érezte, hogy ezek miatt. Mert ezeket állítják ki, fordítják le, adják elő azok rovására. Az is előfordulhat, hogy az ezek csoportja nem méltányolta eléggé azok csoportosulásait, itt a nap, ott az árnyék. Elfelejtették, hogy az ezek és az azok megtűrtség és tiltás dolgában igencsak keveredtek, sőt, néhányan az azokból akkor is lelkes támogatottak voltak, amikor ezeknek kussolniuk kellett, vagy mesekönyvet írni. Nyel egyet az ember: memória dolgában manapság már a fél ország bukásra áll, csak mindenki szerint a másik fele. De hogyan fajulhatott idáig ez a rossz érzés, amely legfőképpen mégiscsak a tehetségek különbözőségéből, az alkotások minőségéből, szorongásból, kisebbrendűségi érzésből és még az ég tudja miből fakadt? Hogyan válhatott ilyen ócskává, alantassá, nívótlanná?

A mai politikai rezsim mindent a hatalom szempontjából szelektál, és von be valamiféle nemzetinek hazudott, avítt cukormázzal, lelke rajta. Az, hogy ehhez komoly anyagi forrásokat mozgósít, nem szép, de a történelemből tudható, hogy a kánonteremtés drága mulatság. Nincs túl sok nemes, esztétikailag értékelhető relikviája, ám ezzel a magyarországihoz hasonló kurzusok nem szoktak számolni, a miénk még kissé szégyenlős annyiban, hogy avatás nélkül csempészi a művet a neki szánt helyére. Csakhogy ez az azokból fölsorakozott regiment dühös. Tobzódik kitüntetésekben, juttatásokban, de korábbi sebei változatlanul égetik, számára a tálcán nyújtott előny is hátrányos megkülönböztetéssé válik, kudarcként éli meg agyontámogatott győzelmeit, az alkotói kedvet átveszi a rosszul értelmezett szolgálattal vegyes bosszúszomj. Teljes szívvel és hittel, amit nem roppant össze semmiféle érv, pláne nem józan hang vagy kritika.

 

Mi jövünk – hajtogatják, s még csak nem is az a baj, hogy jönnek, hanem ahogy teszik. Eljön az idő, amikor már a kritikákat is csak mi fogjuk írni – lát a jövőbe Kerényi Imre, aki a műfordítás nehéz helyzete kapcsán állítólag azt mondta: „Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején.” Cáfolni fogja szavait, vagy megbánni, humorizált csak, mindegy. Beltagként érzi kirekesztettnek magát onnan, ahová tartozni szeretne. Ez a frusztráltság teszi bosszúszomjassá, löki idáig társaival együtt, s ebből lehet majd mindjárt kultúrpolitika, miközben ők nem akarják, dehogyis. Isten ments.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.