A támogatók közül mindenkinek igaza van, aki a pozitív nemzetközi példákra hivatkozik, vagy azzal érvel, hogy az egyfordulós választási rendszert a Fidesz a maga sunyi módján épp azért találta ki, hogy megakadályozza a széttöredezett ellenzék összefogását. Ha azonban visszagondolunk arra, ami az ellenzéki oldalon a 2014-es választások előtt történt, akkor el kell ismernünk, hogy ez a stratégia rendkívül sikeresnek bizonyult. Súlyos politikai hiba lenne ezért, ha az ellenzéki pártok kormányfőjelöltjei most megyénként versenyeznének. Félő ugyanis, hogy ennek csak – az eddigieknél is nevetségesebb – castingolás lenne a vége.
A jelenlegi ellenzéki pártok vezetőinek – bármilyen nehéz is emberileg – abból kell kiindulniuk, hogy közülük nem kerülhet ki egy sokak által elfogadható és támogatott miniszterelnök-jelölt. Nem az ő személyes vagy politikusi képességeikről van szó.Még csak nem is arról a rengeteg munkáról, amit egy diktatúrába hajló, hazug rendszer leváltása érdekében naponta végeznek. Tudomásul kell venniük sajnos, hogy az MSZP 2010-ben – a korábban megszűnt liberális párttal együtt – megsemmisítő vereséget szenvedett. A baloldal és a liberálisok az elveszített támogatók jelentős részét azóta sem szerezték vissza, s a két korábbi koalíciós párt szervezeti értelemben is darabjaira hullott. Be kellene látni, hogy az egykori szövetségesek nem fognak feltápászkodni a padlóról pusztán azért, mert egy újabb (sokadik) nyilvános mérkőzést vívnak egymással.
Amerikában valóban régóta működik az előválasztási rendszer, persze a miénkhez szinte semmiben nem hasonlítható történeti, politikai, kulturális viszonyok között. Mégis, Ronald Reagan újraválasztása idején a demokraták ott is elkövettek egy meglehetősen dilettáns hibát. Számos elnökjelöltjük hónapokon keresztül bizonygatta saját alkalmasságát a nagy tévécsatornák műsoraiban, ami óhatatlanul is egymás kölcsönös lejáratásához vezetett. Reagan viszont meglepően ritkán jelent meg: többnyire nagy súlyú, főleg külpolitikai kérdésekben, a Fehér Ház Ovális Irodájából szólt a nemzethez. A háta mögötti díszletek közül soha nem maradhatott el az amerikai zászló, pár családi fotó. A költségvetés hiánya amúgy körülbelül ötszöröse volt annak, mint amivel – Carter elnököt váltva –az első elnöki ciklusát megkezdte. Mégis zeneszóval választották újra, s a demokraták újabb megsemmisítő vereséget szenvedtek.
Bízzunk abban, hogy a demokratikus ellenzéki pártok vezetői felelős államférfiak, „államnők”módjára átgondolják a jelenlegi helyzetet, mielőtt véglegesen elköteleznék magukat az előválasztás mellett. Minden eddiginél nagyobb kompromisszumot kell ugyanis kötniük először is önmagukkal, majd természetesen egymással is. A kompromisszum iránya pedig csak az lehet, hogy a miniszterelnök-jelöltet a politikai pártokon kívüli szférákban kell keresniük, egyszerűbben szólva szakértői kormányra lenne szükség. Ha sok-sok egyeztetés után találnak valakit, aki nemcsak alkalmas, hanem vállalja is egy tönkretett ország szinte reménytelen kormányzását, azt minden erővel támogatniuk kell.
Talán kezdjük azokkal a követelményekkel, amelyeket még egy „képzeletbeli jelölt” sem könnyen teljesíthet. Jó lenne olyan valaki, aki nem elsősorban a politikai kötődéseiről, hanem a korábbi szakmai teljesítményéről ismert. Sokan vannak ilyenek, akár a tekintélyes alkotmányjogászok vagy a neves közgazdászok között, de természetesen más szakmák képviselői is szóba jöhetnek. Borzasztó nehéz lesz viszont a kiválasztás,mert egy ismert, komoly szakembermeggyőzése a politikai szerepvállalásról soha nem egyszerű. Különösen akkor nem, ha az őt felkérő politikusok netán arra akarják rávenni, hogy az ellenzéki pártok többi jelöltjével együtt, a megyéket körbejárva „méresse meg magát”. Komolyan gondolja bárki is, hogy egy kellő szakmai tekintéllyel, netán nemzetközi elismertséggel rendelkező jelölt egy ilyen hakniműsorra vállalkozna?
Pedig ilyen kormányfőjelöltre lenne szükség, mert a válságkezelés (a jogállam és az ország nemzetközi tekintélyének helyreállítása, a gazdasági konszolidáció) demagógiától mentes, valódi nemzeti összefogást igényelne. Vagyis az ellenzéki jelöltnek a konzervatív oldal azon növekvő számú képviselőinek támogatását is meg kellene szereznie, akik például szeretnék újra látni az Európai Unió zászlaját a Parlament homlokzatán. A jelöltnek emellett „médiaképesnek” is kell lennie, de egy pályája csúcsán álló szakembertől azért általában elvárható némi közszereplői rutin. A balul sikerült főpolgármester-választás tanulsága viszont, hogy egy – amúgy a szakmájában profi –jelöltet sem szabad magára hagyni, a kampány idején pedig kifejezetten tilos bármilyen rögtönzés. A miniszterelnök-jelölt esetében még inkább érvényes szabály, hogy már a kezdetektől kampányszakemberekre kell bíznia magát. A szakértői kormány egyébként is azt jelenti, hogy a megfelelő időpontban az első számú jelölt mellett megjelennek az „árnyékkormány” tagjai is, hiszen senki sem érthet mindenhez. Csak Magyarországon divat, hogy a miniszterelnök naponta intéz harsány szózatot a lassan fogyatkozó számú híveihez, s ha ő valamiben nem mutat irányt, akkor a kormánykörökben is láthatóan teljes a tanácstalanság. A legutóbbi brit választási kampányt figyelve láthattuk, hogy az nem „egyszemélyes show” volt, annak ellenére, hogy David Cameron valóban karizmatikus vezető. A brit alsóházban ugyanis vannak érdemi viták, s a sikerhez ilyenkor nem elég, ha a saját frakció lelkesen tapsol a megírt szövegeket felolvasó miniszterelnökének.
A nyilvánosság és a demokratikus kontroll minden jogállam egyik legfontosabb tartópillére. De ne legyünk naivak. A politika világa egyúttal színház, amelyben – egy amerikai politológus kicsit szkeptikus véleménye szerint – időnként leengedik a függönyt, mert éppen a soron következő darab bemutatójára készülnek. Az előválasztást mint módszert ezért nem általában, hanem a mai magyar politika rögvalóságának talaján állva kellene megítélnünk.
Mostanában sok szó esik a rendszerváltás 25. évfordulójáról, visszaemlékezések sokasága jelenik meg az egykori szereplők tollából. Akik már felnőttként élték meg a XX. század talán legjelentősebb történelmi fordulatát, biztosan emlékeznek a kerekasztal-tárgyalásokra is. Azt viszont kevesen tudják, hogy az előkészítő szakasz valójában mikor kezdődött. Az sem közismert, hogy hosszú hónapokon keresztül folyt a vita oly módon, hogy az alkudozások részleteiről, az elkerülhetetlen kompromisszumokról a nyilvánosság nem kapott tájékoztatást. Ennek nem az volt az oka, hogy az állampárt diktált a sajtónak. Ilyesmi 1989-ben már nem volt lehetséges, amúgy a Nyers Rezső által vezetett MSZP-nek efféle szándékai sem voltak. Az Ellenzéki Kerekasztal egykori képviselői – később az ország vezetői – egyetértettek ugyanis abban, hogy először egy politikai megállapodást kell tető alá hozni. Ezt követően kezdődtek el a részletekbe menő szakértői egyeztetések, amelyekről már a média is folyamatosan tudósított. Az új kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki erő ennek alapján állapodhatott meg a békés átmenet – alkotmányban is rögzített – alapkérdéseiben. Talán a módszernek is lehetett némi szerepe abban, hogy Magyarországot még sokáig példaként emlegették a kelet-európai demokratikus átalakulás folyamatában.
A szerző volt igazságügyi és rendészeti miniszter
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
