Mire számít hát? Miért fokozza a feszültséget folyamatosan, tudva, hogy az általa vezetett ország végtelenül kiszolgáltatott, és így a végső vereség elkerülhetetlen.
Vannak, akik egyszerű belpolitikai játszmát sejtenek a dolog mögött, a vezér így igyekszik visszaszerezni pártja erősen megkopott népszerűségét és kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából. A nemzeti egység helyreállításának egyébként is legegyszerűbb módja felsorakoztatni a népet egy külső „agresszor” ellen. Nehéz idők különleges intézkedéseket követelnek, tágítani kell a hatalom mozgásterét, nem lehet holmi emberi jogokkal vacakolni.
De ez csak az igazság egyik fele. A másik az, hogy Orbán ki akar lépni legalább az európai nagypályára, de nem mint egy kis ország képviselője, hanem mint az európai főáramlat vezére. Ismerve határtalan becsvágyát kézenfekvőnek látszik, hogy számára nem elég egy periferikus ország szerény dicsfénye.
Orbán jól látja, hogy Európa válaszúthoz érkezett. A kérdés az, hogy megmarad e mindaz, amit a felvilágosodás és különösen Európa második világháború utáni történelme hozott, azaz a liberális demokrácia, a piacgazdaság, az emberi jogok garantálása, az ún. európai értékrend, az európai egyesülési folyamat, vagy radikális antiliberális átalakulások előtt állunk. Elborítja Európát a vallások és kultúrák harca, amely aztán az iszlám győzelmével végződik, megsemmisítve a keresztény Európát. Orbán válasza korunk Oswald Spenglereként nyilvánvalóan az utóbbi. A Nyugat alkonyát vizionálja. Arra számít, hogy az európai társadalmakat feszítő problémák, a bevándorlás, az EU integrációs gondjai, a tagállamok társadalmainak belső integrációs nehézségei, a szélesedő szakadék gazdagok és szegények között elvezetnek az euroszkeptikus, antiliberális, piacellenes, populista, keresztény fundamentalista, szélsőjobboldali pártok megerősödéséhez, majd győzelméhez. Egy ilyen fordulatnak pedig ő, „a látnoki képességekkel megáldott” vezető lehetne a legfőbb nyertese. Hogy hová vezetne aztán az újra mindent elborító nacionalizmus, a „szervezett önzés” (R. Tagore), arról Európa népeinek gazdag a tapasztalatuk, ha nem is hosszú a memóriájuk.
Van azonban Európa számára egy másik út és egy másik politikusminta: Angela Merkel. A konzervatív német kancellár kétségkívül nagy kockázatot vállalt, amikor a nyugati civilizációhoz méltatlan orbáni menekültpolitikára reagálva, felvállalva a saját táborából érkező kritikákat és a várható integrációs nehézségeket, ragaszkodott az európai alapértékeknek megfelelő menekültpolitikához.
Európa jövője attól függ, hogy az orbáni vagy a merkeli modell érvényesül-e. Sikerül-e legyőzni az európai polgárok félelmeit, és elvezetni őket egy demokratikus, a polgárok jogait garantálni képes, egyesült, de nyitott, sokszínű, szolidáris és versenyképes Európába, vagy győz az önzés, a bezárkózás, a nacionalizmus. A befogadó hazafiság lesz-e a meghatározó, vagy a többség elhiszi az orbánoknak, hogy csak mások kárára lehet boldogulni. Nem tudom, mit hoz a közeljövő, hogy az ember az emberi vagy az „ördögi” arcát mutatja-e inkább, de azt tudom, hogy melyik oldalon a helyem, és bízom benne, hogy sokan tudják.
A szerző jogtudós, 1995 és 2007 között a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
