A leltárkészítés azért nehéz, mert az elemzés tárgyául szolgáló folyamatokról tudósító információk feldolgozásának és szolgáltatásának műhelyei egytől egyig politikai kinevezettek irányítása alá kerültek, aminek a következménye a szokásosnál is gyakoribb visszamenőleges korrekció, amelynek az iránya mindig kiszámítható: a hivatalos és aktuális jelent a múlthoz képest kedvezőbb színben feltüntetni. Az is nehezíti a tisztánlátást, hogy a kormánypropaganda napi gyakorisággal közöl rövid távú sikerjelentéseket, ami egy kedvező hónapban akár 8-10%-os elmozdulást rögzít, így rövid távon az a látszat, mintha folyamatos sikerfolyamban úsznánk, miközben a hosszabb távú (éves, többéves) összehasonlítás éppen ennek ellenkezőjét, helyben járást vagy visszaesést rögzít.
Az átfogó értékelés készítésének a másik nehézsége, hogy Orbánnak nincs összefüggő gazdaságpolitikája, csak egymásra hányt szavai a célokról. A parlamentáris demokráciákban a gazdaságpolitika célja a népesség jólétének, így fogyasztásának növelése, az egyenlőtlenségek csillapítása, és ennek megfelelően a gazdaságpolitika feladata a jólét feltételeit megteremtő kiegyensúlyozott gazdasági növekedés elősegítése, ezért már most megelőlegezem a következtetést: az Orbán-kormánynak, helyesebben az Orbán-rendszernek nincs gazdaságpolitikája. Orbán és rendszere nem a jólét növelésének és az egyenlőtlenség mérséklésének, ezek feltételei megteremtésének a célját követi, hanem kizárólag a hatalom megszerzését, megtartását, és a hatalom birtokában a legközvetlenebb híveinek tulajdonhoz és jövedelemhez segítését, a javak újraosztását tartotta és tartja fontosnak.
|
Közmunkás Debrecenben - javulnak a foglalkoztatottsági adatok?
Balogh László / Reuters |
Téves feltételezések
A 2010-es választásokat megelőzően sokféle téves feltételezés volt forgalomban arról, mihez kezd a Fidesz sziklaszilárd politikai pozíciója birtokában. Ezeket Orbán és propagandagépezete maga is igyekezett hihetővé tenni. Az egyik jóindulatú feltételezés az volt, hogy széttöri a „megalvadt struktúrákat". Végrehajtja azokat a változtatásokat, amelyek szükségesek az egyensúlyőrző gazdasági növekedéshez, átszabja a kádári „koraszülött jóléti állam" túlméretezett kereteit, így az egészségügyben, az önkormányzati és igazgatási rendszer túlburjánzó szerkezetében egyszerűsít, csökkenti az államháztartás kiadásait és kikényszeríti a működési hatékonyságot, ami a szocialisták ellenállása miatt nem sikerült a liberálisoknak.
A másik, ezzel éppen ellentétes feltételezés az volt, hogy a nyugalomra vágyó lakosságot a meghiggadt Orbán megszabadítja attól a fel-fellobbanó reformdühtől, amely a '95-ös szocialista–liberális stabilizáció idején „elvette" a családi pótlékot a középosztálytól, szerény összegű tandíjat fizettetett a diákokkal, tíz évvel később, a 2006-os egyensúly-helyrebillentéskor újra bevezette a tandíjat, ráadásként a vizitdíjat, hozzákezdett az egészségügyi szolgáltatás és finanszírozás rendszerének változtatásához. A kétféle, ellentétes irányú várakozáshoz harmadikként a gazdasági csodavárás társult, ami Orbán két bejelentésén alapult: a „nagyarányú és radikális" adócsökkentésen, amely felpörgeti a növekedést, és a kormányváltás miatt jóval olcsóbbá váló adósságfinanszírozáson, a csökkenő hitelkamatokon, ami a kieső adóbevételeket a kamatkiadások mérséklődésével ellensúlyozza, és végső hatásában az adósságráta visszaesését eredményezi. A két bejelentéstől várt gazdaságpolitika elhozza az egymillió új munkahely, a gyors és egyensúlyőrző gazdasági növekedés, a növekvő jólét eddig elérhetetlen csodáját.
A várakozások egyike sem teljesült, ráadásul nem is lehetett reális az egymáshoz szervesen illeszkedő, részletesen kidolgozott, ezért megvalósítható intézkedések hiányában. Ha csak a gazdasági csodavárásra fordítjuk figyelmünket, az egykulcsos szja-ra szorítkozó „nagyarányú és radikális" ígéret nem valamennyi adózó számára hozta el a szabadabb és nagyobb rendelkezésre álló jövedelmet, ezzel a gazdasági növekedés meglódulását. Az „egykulcsos" az adózók legmagasabb bevételű egyhatodának a jövedelmét növeli, akik ettől nem fogyasztanak többet – ami növelné a keresletet és így a kibocsátást –, hanem éppen ellenkezőleg, adósságleépítést (nettó megtakarítást növelnek) hajtanak végre. Az adósságfinanszírozást a kormányváltás és az ezt követő gazdasági bejelentések zűrzavara nemhogy nem tette olcsóbbá, éppen ellenkezőleg, a forint árfolyamának a megzuhanását csak a kamatszinttel, a külföldön kibocsátott kötvényeket pedig a kamatígéretek (kockázati felár) – versenytársainkhoz képest – jelentős növelésével lehetett megállítani.
Az egymásnak ellentmondó várakozásokból bizonytalanul felködlő gazdaságpolitika helyett Orbán rendszere épült ki. A kiszámítható, higgadt kormányzást a nyugalom kenetteljes szavai váltották, az átgondoltságot a névadó életútját kiaknázó (Széll Kálmán Terv, Magyary program, Semmelweis Terv stb.), félévente-évente záporozó programok. Mindez a folyamatos rajtaütésszerű támadást álcázta, aminek célja, eredménye és következménye az Orbánnak és híveinek a javára újraosztott jövedelmek és vagyonok megszerzése. Az egészségügy, az oktatás, az igazgatás „megalvadt struktúráját" nem a gazdaságosság és a szolgáltatás hatékonyságának és minőségének a növelése jegyében „szorították összébb", hanem azért, hogy erőforrásaikat (a humánerőforrást, értsd a kinevezési jogokat) központosítsák, és megtörjék az Orbán-rendszerrel szembeni lehetséges önállósulási lehetőségeiket, megszüntessék sokszor évszázados kivívott autonómiájukat (lásd: tanszabadság vagy egyetemi autonómia).
Újraosztás, szabályozás, alku
Az Orbán-rendszer több tucat új adót és jövedelemelvonási fajtát vezetett be, ezért tetszik ismerősnek az a széles körű jövedelemátcsoportosító, Kádár-korszaki, leánykori nevén szabályozó-rendszer, amelynek keretében a képződő jövedelmeket Orbán és hívei (Orbán politikai családjának tagjai) javára átcsoportosítják. A leginkább támadott eleme ennek a széles körű jövedelemátcsoportosításnak az egykulcsos, a beleépített gyermekkedvezménnyel kombinált személyijövedelemadó-rendszer, aminek következményeként a háztartások adóteher-eloszlása megváltozik az átlagkereset legalább kétszeresét elérő jövedelműek javára, az ez alatti jövedelemmel rendelkezők terhére.
Az államháztartás emiatt csökkenő bevételeit a vállalatokra terhelt, a szokásos profitadó feletti „válság"-, illetve különadók, valamint a vagyonrablás ellensúlyozzák. A különadókat a belföldi piacon árbevételt szerző szolgáltatók (bankok, távközlési és energiaszolgáltató cégek, áruházláncok) fizetik. Az ellensúlyozás része a hazai vásárlásokat terhelő európai rekorder áfa. Kivételes helyzetet élveznek az árbevételüket nem a hazai piacon szerző – többnyire termelő, exportáló – cégek, mert ők (némi veszteség, tranzakciós költség vállalása mellett) bármikor áthelyezhetik termelésüket kedvezőbb adottságú országba, ezért őket a „stratégiai megállapodások" rendszerével köti röghöz Orbán rendszere, amivel a versenyvilágban értékesítő cégek a maguk számára enklávékat alakítanak ki.
Az áttekinthetetlen adó- és elvonási rendszerben tompul a teherviselés egyöntetűsége, ezzel a piaci teljesítményre, az innovációra, a beruházásoktól javuló termelékenységre, a szokásos vállalkozói erőfeszítések megtételére való késztetettség értelme megkérdőjeleződik. A „rossz multikat" büntető különadók drágítják a szolgáltatásokat és megállítják a beruházást, a „jó multik" is kivárnak a velük kötött különmegállapodások ellenére is, a magyar kisvállalati szektor meg legfeljebb reménykedik. Nem „az boldogul, aki dolgozik", hanem az, aki Orbánnal és rendszerével jóban van.
A jövedelmeknek Orbán és hívei számára történő átcsoportosítását szolgálta a munkanélküli-segély igénybevehetőségének példátlan rövidítése, a szociális segélyek összegének kurtítása, a családi pótlék értéktartásának a hiánya, vagy a felsőoktatás finanszírozásának a kapkodó oda-vissza alakítása, de még az Európában példa nélküli változtatás is, ami megszüntette a nyugdíjjárulék fizetésének felső plafonját (közel ötvenmilliárd forint összegű bevétel), amivel a jövőben a nyugdíj korlátlan összegű felső határa is együtt jár.
A jövedelemátcsoportosítás harmadik csatornája a hazai piacon „nemzeti bajnokká" kinevezett, az Orbán-rendszerhez hű és híveinek a jövedelmét hizlaló cégháló, amely azután mindent visz a korábbi szabadpiac helyére lépő megrendszabályozott piacon. Így az infrastruktúra-fejlesztés piacán a győztes Közgép dolgozik, mint gőzgép, mivel minden pályázatot ő nyer, ezért „bal felől is neki fütyül", meg „jobb felől is neki fütyül" minden beszállító, és ő szabja meg a versenyben kialakított árat.
Hasonló a helyzet a hirdetések piacán. A jövedelmek átcsoportosításának másik érdekes csatornája a növekedési hitelprogramba bekapcsolódási jogot kapott vállalkozásoké, amelyek a többiekhez képest olcsóbban, azaz a részben a többi vállalkozás tőkeköltségei, részben a pénzügyi közvetítőrendszer alacsonyabb profitja terhére élvezik a magasabb jövedelmeket. Bármelyik jövedelemátcsoportosító csatornát szemléljük, mindegyiknek az a következménye, hogy a képződő jövedelmeket az Orbán-rendszer sajátítja ki saját hívei javára és saját balfogásai ellensúlyozására.
Rezsim és gyarapodás
A rendszer gazdaságra gyakorolt legfontosabb hatása Orbán és közvetlen híveinek gyarapodása. A képződő jövedelmek már áttekintett átcsoportosításához, a flow jellegű beavatkozásokhoz a vagyonok, a tulajdon, a stock jellegű beavatkozások csatlakoznak. Ezek sorát végtelenségig sorolhatnánk. A trafikkoncesszió bevezetése, az állami földek bérlői körének átszabása, a takarékszövetkezetek tagjai tulajdonának, a részjegynek papírfecnivé degradálása elsősorban azért szúr szemet, mert a piac szereplőit megfosztja korábbi tulajdonuktól, hogy azt az Orbán-hívek szerezhessék meg. Egyúttal megszűnik a piacra lépés szabadsága, ami minden piacgazdaság, verseny alapja is.
A magánnyugdíjpénztár-tagok megtakarításainak elorzása óta a piac minden szereplője tudja, hogy vagyona, megtakarításai nincsenek biztonságban. Az előbb felsoroltak ezt a félelmet erősítik, de ugyanebbe az irányba mutat a pénzügyi közvetítők, bankok irreálisan magas különadója, ami tulajdonosaikat arra kényszeríti, hogy hátrahagyva vagyonukat, érjék be irreális megváltással és adják át azt az arra kijelölt politikai családtagoknak. A rezsicsökkentés, a rezsiharc a szolgáltatók tulajdonosainak a várakozását horgonyozza le a tulajdon újraosztásának, a magyarországi tulajdonbiztonság elvesztésének célállapotához. Milyen piacgazdaság az, ahol a piac szereplői nem gyarapodni, hanem szabadulni akarnak tulajdonuktól?
Behúzott függönyök mögött
A gazdasági fejlődés, a jólét növekedésének a mutatószámait vizsgálva elég sorolni, hogy a reáljövedelmek még a KSH szerint is folyamatos visszaesést mutatnak az előző évhez képest 2008 óta, amiben csupán 2013 utolsó negyedéve a kivétel – elsősorban a mezőgazdaság korábbi alacsony bázishoz képest kiugró teljesítménye miatt. A jövedelemkülönbség 2009-hez képest a legfelső jövedelmi ötöd és a legalsó között jelentősen nőtt, de még inkább figyelemre méltó a közepes jövedelműek távolodása a legfelső ötödtől.
A fogyasztás helyben járását jól jelzi, hogy a kiskereskedelmi értékesítés volumenindexe 2009 óta változatlan, nem nőtt. Ebben is „kakukktojás" a választási hangulatot előkészítő utolsó negyedév, amikor is a lezuhant inflációs ráta miatt „terven felül" nőtt a reálbér és a reálnyugdíj, így a három év óta folyamatosan dráguló élelmiszert megvehette – már akinek volt jövedelme. Hogy is nőhetett volna a kiskereskedelmi értékesítés, ha a fogyasztás bővülését megalapozó bruttó hazai termék szintje alacsonyabb, mint 2007-ben volt (98 százalék), miközben versenytársaink közül a szlovákok (112), a lengyelek (120), a románok (104) növelni tudták, cseh barátaink pedig megőrizték ennek mértékét? Még az utolérni áhított Ausztriában is nőtt a GDP (104%). Egyre jobban lemaradunk.
Az ország rosszabbul teljesít
Hazánkban attól alacsonyabb versenytársainknál a gazdasági növekedés, a fejlődés, a jólét növelésének az üteme, mert a növekedés egyetlen tényezője tekintetében sem állunk jól. Az állóeszköz-beruházás szintje a korábban sem túl magas, a GDP 20 százalékában kifejezhető szintről történelmi mélypontra, 17 százalékra esett vissza, 2008 óta a beruházások éves növekménye évről évre negatív, azaz minden évben visszaesnek az előző évhez képest a beruházások. Az egy munkaórára jutó átlagos termelékenységet tekintve 2013-ban sikerült visszatornásznunk magunkat a 2009-es szintre, ami az uniós átlag 60 százaléka.
A hagyományos növekedési elméletek szerinti harmadik tényező, a munkakínálat alakulása szempontjából a látszat szerint jól állunk, hiszen elérte a négymillió főt a rendszeresen heti 1 óra időtartamra kereset ellenében foglalkoztatottak száma. Igaz, a versenyszektor foglalkoztatottjai még mindig a 2009. évi szint alatt vannak, és ha leszámítjuk a közfoglalkoztatottakat, meg a magyar GDP előállításában részt nem vevő külföldön munkát vállalókat, akkor a növekedésnek ez a forrása, a munkakínálat gyarapodása is inkább apadóban van. Ahol pedig a munkában lévők, a nyugdíj- és egészségügy kiadásaihoz hozzájárulni tudók száma fogy, miközben a járadékosok száma pedig nő, ott nem egy, hanem több tucat bomba is ketyeg.
Márpedig nem jó élni „bombabiztos" helyett „biztos bomba" övezetben. A helyben járás, az egy főre jutó bruttó kibocsátás alig változó szintje miatt nem csoda, hogy az állam rátelepedése a gazdasági szereplőkre nem enyhült. A jövedelmek központosítottságának és újraosztásának a szintje alig változott 2009 óta. A centralizáltság változatlan (GDP 47 százaléka), a jövedelmek újraosztásának a rátája 2,5 százalékpontnyit csökkent (GDP 51-ről 48,2 százalékra), ami a minden szektorra (kivéve a focit) kiterjedő megszorítások eredménye.
Látszólag az államadósság GDP-hez viszonyított rátája ugyanott tart, mint 2009-ben, pedig a magán-nyugdíjpénztári vagyont, a családi ezüstöt is feléltük már. Ha a 2009-es rátánál is figyelembe vennénk (levonnánk) az akkor még meglévő nyugdíjpénztári vagyont, akkor azt látnánk, hogy az adósság rátája az Orbán-rendszerben a GDP 10 százalékával nőtt: az akkori 79,8-10 = 69,8-ról 79,9 százalékra. Az államháztartási hiány azért esett vissza a bűvös 3 százalék alá, mert a magán-nyugdíjpénztári tagok helyett az államhoz folyik be a járulék, e nélkül a 2009-es szinten (4 százalékon) lenne a hiány. Az amúgy jó irányú hiánycsökkentés elsősorban azért kellett, hogy az Orbán-rendszer hívei továbbra is hozzájussanak a Magyarországra áramló uniós támogatásokhoz.
Zsákutca, bezárkózás
Az Orbán-rendszer hazánkat visszafordította abba a zsákutcába, ahonnét a rendszerváltáskor sikerült kitörnie. A felnőttek között újra növekedni kezdett azoknak az aránya, akiknek megélhetése közvetlenül a politika döntésétől függ (köztisztviselők és közalkalmazottak, közmunkán lévők, munkanélküliek, gyes+gyed-járadékosok, nyugdíjasok), míg a piaci jövedelemmel rendelkezők (versenyszektor munkavállalói, vállalkozók) száma és aránya legjobb esetben is stagnál.
Emiatt újra növekvő többségben vannak az államtól közvetlenül függők (4,3 millió fő) a piacon boldogulni szándékozókhoz (3 millió fő) képest. Az arányok alapján nem véletlen, hogy mindenki szereti az államot. A gazdasági, kulturális, társadalmi életnek nincs olyan területe, ahol ne a döntések és erőforrások „túlzott központosítása" (Kornai János) következett volna be, a piaci folyamatokhoz történő alkalmazkodás, az innováció megbénult.
Magyarország részesedése a világkereskedelemben 2009-ez képest csökkent, a gazdasági növekedési potenciál a valahai 3,5-4 százalékos évi növekedés helyett legjobb esetben is a folyamatos stagnálást ígéri. A lakosságtól jelentős áldozatokat követelt a gazdasági függetlenségért folytatott harc, ugyanakkor a harc elbukott: az adósságráta változatlan, a finanszírozás megdrágult. Távlatilag ahelyett, hogy kinőhetnénk a gyorsuló növekedés révén az adósságból, egyre mélyebben süllyedünk bele. Az önellátás, befelé fordulás, függetlenedés azt szolgálja, hogy a despotikus jövedelem- és vagyonújraosztás rendszerének kiépülését és működtetését semmilyen külső ellenőrzés ne fenyegesse. Belülről az újraosztást nem fenyegeti semmi a politikától közvetlenül függő polgárok arányának a növekedése miatt, a rövid emlékezet pedig az utolsó hónapban „megszaladt" reálbérre és nem a három év óta stagnáló reáljövedelemre emlékszik.
Ahogy a középkorban mondták: „városi levegő szabaddá tesz!", úgy ennek a mai megfelelője: „az uniós levegő szabaddá tesz!" Nincs arra természeti törvény, hogy egy ország gazdaságának folyamatosan előre kell jutnia, a jólétnek emelkednie kell. Lehetnek hosszú évtizedek, amikor az ország nem halad, amikor a mindennapi megélhetés egyre nehezebb, amikor elveszni látszik a remény. Az Orbán-rendszer befejezi azt, amit 1998 és 2002 között elkezdett. A halódó várost, a halódó földet, a halódó üzemeket odahagyják. Nem az a kérdés, hogy hány helye lesz az Országgyűlésben az ellenzéknek, hanem az, hogy nekünk hol jut hely gyerekeink mellett?
