Hiába szégyelli magát az ország egyik része az „új magyar időszámítás” kezdetével a déli határon veszteglő migránsokra szabadított részvétlenség miatt, a másik része (minden bizonnyal a nagyobbik) tapsol örömében. Lelkes, hogy az orbáni erő, amely lenéz mindent, amiben felfedezhető a tolerancia, az emberség – értelmezésükben a gyengeség – szikrája, megfékezte az ázsiai áradatot. Az előrelátó és kemény kormányfő megvédte határainkat.
Tapsol Budapest, hogy visszakapta a pályaudvarait, lelkesen éljeneznek a migránskvótától rettegő csehek és szlovákok, örömtáncot lejt Toroczkai polgármester, aki mostanáig egy lépést sem tehetett ásotthalmi portája előtt, hogy bele ne botoljon egy menekültbe. Hálaimát rebegnek a Railjet-utasok, hogy ismét pontosan indulhat és érkezhet a vonatuk Münchenbe. Fellélegezhetnek a sötét bőrű férfiak utcai látványától rettegő magyar nők. Orbán Viktor a mennybe tart.
Néhány kilométer azért még hátravan az odavezető útból. Az nyilván nem különösebben izgatja a vezénylő tábornok leghívebb magyarjait, hogy egyelőre csak a kerítést sikerült lezárni, nem a háborút. Ez tegnap különösen jól látszott. Helyi hadi sikernek persze megteszi, hogy a front lassan áthelyeződik, sanszos, hogy mostantól a szerb–horvát arcvonalon lesznek gyakoribbak a napi ütközetek.
