galéria megtekintése

Menetelés másként

2 komment


Boda András

Addigra azt hittük, láttunk már mindent, amit itthon, menekültügyben lehet. Ott voltunk a déli határon, hogy ne higgyünk a szemünknek a végeláthatatlan sorokban érkező emberáradat láttán. Hitetlenkedve figyeltük, amint a szegedi pályaudvar előtti placcon sikongatva fürdenek afgán és szír kisgyerekek. Szorongva utaztunk a Budapestre tartó, tömött menekültvonaton. Jártunk megszállt fővárosi tereken, láttunk síró, üvöltő, verekedő, könyörgő, kétségbeesett menekültet. Megtapasztaltuk a tranzitzónák nyomorúságát, átéltünk megannyi szívszorító, félelmetes, elkeserítő pillanatot. Mindezek után is sokkoló hatású volt szeptember negyedike. A hírfogyasztók, az érintett fővárosiak, az utcán járók számára, de még a terepre küldött tudósítóknak is.

Különösen akkor, ha az események különös sora kimozdította „megfigyelői" helyzetéből az újságírót. „Elindultak a Keletiből. Németországba mennek. Már elhagyták a Baross teret" – szóltak az első hírek. Kerékpárra pattanva a Blaha Lujza térnél értem be a csomagokat cipelő, a késő nyári hőségben is minden ruhájukat magukra húzó emberek menetét.

Végiggyalogoltam velük a Rákóczi úton, az Erzsébet híd budai hídfőjénél balra fordultunk a Hegyalja útra, hogy a Budaörsi úton át a sztrádán folytassuk utunkat Németország felé. Sokáig minden úgy történt, ahogy rendesen: a békés, jobbára zárkózott emberek közül minél többel próbáltam beszélgetni. Az „Osztapenkó" közelében fordult a kocka, s engem szólított meg egy menekült férfi. Kevés angol szóval, sok mutogatással jelezte: elfáradt, szeretne kicsit a biciklimmel menni. Némi hezitálás után bólintottam. A férfi elmosolyodott, felült a bringára. Aztán nagy lendülettel hajtott is el vele. Talán örökre, villant belém: Adománynak, hitte? Vagy egyszerűen csak ellopta?

 

Rövid sprint, majd hosszas veszekedés nyomán sikerült visszaszerezni a biciklit, de ekkor újabb férfi fordult hozzám: most ő szeretne hajtani kicsit. Aztán már öten-hatan álltak sorba körülöttem a kerékpárt kérve. Volt, aki egy idő után arabra váltva követelte a biciklimet. S bár egy szót sem értettem belőle, az azért világossá vált, nagyon szerette volna a kerékpárt. Mint utóbb egy kolléga rávilágított, alighanem az is bátorította őket, hogy az eseménydús napokon szakállá nőtt borostám, csapzottá lett sötét hajam, a nyár végi barnaság, a hátizsák, meg az átizzadt póló láttán úgy érezhették, közülük való emberrel egyezkednek.

– Csak gyerekek! Csak gyerekek ülhetnek rá! – próbáltam kivágni magam a szorult, s kétségkívül félelmetes helyzetből, majd hogy mindenki értse, a közelben gyalogló kislányra mutogattam. Erre aztán hirtelen egyetértő bólogatásba kezdtek az addig heveskedő felnőttek, s egyszerre többen ragadták meg a meglepett kislányt, hogy a nyeregre ültessék. Tettek még egy négyévesforma srácot a csomagtartóra, egy másikat meg az ülés és a kormány közé a vázra. És barátságon meglapogatták a hátam: jó utat! Toltam őket rendületlenül, mígnem televíziós stáb került mellénk, az operatőr pedig elégedett arccal rögzítette a megható képet: egyszerre három gyereket menekít biciklijén a menekült. Kiabáltam és integettem, hogy ne forgasson, magyar kolléga vagyok, de csak szélesebb lett a mosoly az arcán: jól mutat majd riportjukban a hevesen gesztikuláló, kiabáló szakállas, kerékpáros gyerekmentő... Mert persze, mint utóbb kiderült, nem magyar stábbal hozott össze a sors, hanem angollal, amelynek tagjai fájó szível vették tudomásul, oda a kedves pillanatkép a menetből.

Túl voltunk már Budaörsön, a biciklimre pályázó menekülteken, néhány váltás gyerekcsapaton a bringámon, meg egy nehezen meggyőzhető televíziós stábon, amikor váratlanul gyerekkéz csúszott a tenyerembe. Nagy, barna szemű, hat-hét éves kislányhoz tartozott a kéz. Egy rövid szakaszon ő is felült a bringára. Kedvesen mosolygott, a nevét mondta, aztán rám mutogatott. András, András, ismételgette mosolyogva, amikor sokadik próbálkozásra végre sikerült kimondania. Aztán az apja lépett mellém. Fáradt tekintetű, szakállas férfi. Megrázta a kezem, és köszönetképpen átölelt. Mozdulni sem tudtam. Beszorultam a gyerekekkel megrakott bicikli és a szakállas férfi közé.

Nem sokkal később végre pihenőt rendeltek el a menet élén. Apokaliptikus látványt nyújtott, ahogy az emberek lerogytak a lezárt, autók nélküli sztrádán. Magam az út menti fűben pihentem le. Egy osztrák újságíró csatlakozott hozzám. Majd egy huszonéves srác – mint később kiderült, szír egyetemista – huppant le mellénk, s kifogástalan angolsággal kérdezte, zavar-e. Táskájába nyúlt, és egy szelet kenyeret vett elő. Nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elharmadolta. Mindenkinek átnyújtott egy darabot.

Aztán csak csöndesen falatoztunk.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.