Menetelés másként

Rövid sprint, majd hosszas veszekedés nyomán sikerült visszaszerezni a biciklit, de ekkor újabb férfi fordult hozzám: most ő szeretne hajtani kicsit. Aztán már öten-hatan álltak sorba körülöttem a kerékpárt kérve. Volt, aki egy idő után arabra váltva követelte a biciklimet. S bár egy szót sem értettem belőle, az azért világossá vált, nagyon szerette volna a kerékpárt. Mint utóbb egy kolléga rávilágított, alighanem az is bátorította őket, hogy az eseménydús napokon szakállá nőtt borostám, csapzottá lett sötét hajam, a nyár végi barnaság, a hátizsák, meg az átizzadt póló láttán úgy érezhették, közülük való emberrel egyezkednek.

– Csak gyerekek! Csak gyerekek ülhetnek rá! – próbáltam kivágni magam a szorult, s kétségkívül félelmetes helyzetből, majd hogy mindenki értse, a közelben gyalogló kislányra mutogattam. Erre aztán hirtelen egyetértő bólogatásba kezdtek az addig heveskedő felnőttek, s egyszerre többen ragadták meg a meglepett kislányt, hogy a nyeregre ültessék. Tettek még egy négyévesforma srácot a csomagtartóra, egy másikat meg az ülés és a kormány közé a vázra. És barátságon meglapogatták a hátam: jó utat! Toltam őket rendületlenül, mígnem televíziós stáb került mellénk, az operatőr pedig elégedett arccal rögzítette a megható képet: egyszerre három gyereket menekít biciklijén a menekült. Kiabáltam és integettem, hogy ne forgasson, magyar kolléga vagyok, de csak szélesebb lett a mosoly az arcán: jól mutat majd riportjukban a hevesen gesztikuláló, kiabáló szakállas, kerékpáros gyerekmentő... Mert persze, mint utóbb kiderült, nem magyar stábbal hozott össze a sors, hanem angollal, amelynek tagjai fájó szível vették tudomásul, oda a kedves pillanatkép a menetből.

Túl voltunk már Budaörsön, a biciklimre pályázó menekülteken, néhány váltás gyerekcsapaton a bringámon, meg egy nehezen meggyőzhető televíziós stábon, amikor váratlanul gyerekkéz csúszott a tenyerembe. Nagy, barna szemű, hat-hét éves kislányhoz tartozott a kéz. Egy rövid szakaszon ő is felült a bringára. Kedvesen mosolygott, a nevét mondta, aztán rám mutogatott. András, András, ismételgette mosolyogva, amikor sokadik próbálkozásra végre sikerült kimondania. Aztán az apja lépett mellém. Fáradt tekintetű, szakállas férfi. Megrázta a kezem, és köszönetképpen átölelt. Mozdulni sem tudtam. Beszorultam a gyerekekkel megrakott bicikli és a szakállas férfi közé.

Nem sokkal később végre pihenőt rendeltek el a menet élén. Apokaliptikus látványt nyújtott, ahogy az emberek lerogytak a lezárt, autók nélküli sztrádán. Magam az út menti fűben pihentem le. Egy osztrák újságíró csatlakozott hozzám. Majd egy huszonéves srác – mint később kiderült, szír egyetemista – huppant le mellénk, s kifogástalan angolsággal kérdezte, zavar-e. Táskájába nyúlt, és egy szelet kenyeret vett elő. Nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elharmadolta. Mindenkinek átnyújtott egy darabot.

Aztán csak csöndesen falatoztunk.