Az ideérkezők egy része terrorista, a többiek munkarablók. Elvégre nincs az a sárospataki pékség vagy encsi üzem, amelyben a főnök ne sietne egy olyan eritreai bevándorlóra cserélni alkalmazottját, aki a magyar nyelvről még soha nem hallott. Persze a menekült is eleve borsodi jövőről álmodott. Ennek fényében világos: nincs ma nagyobb probléma Magyarországon a migrációnál.
Az ideérkezők interaktív erkölcsi bizonyítványok, be kell fogadni mindenkit, aki Európába jön, nincs más út. Elvégre annyi sikeres integrációs projekten vagyunk túl, elég csak arra gondolni, hogy a cigányság felzárkóztatásában milyen eredményeket tudunk felmutatni. Az elméleti bevándorlástan szerint indokolhatatlan, hogy egy babakocsit toló anyuka megijed, ha váratlanul nyolc pakisztáni jön szembe vele a parkban. Ennek fényében világos, nincs ma kisebb probléma Magyarországon a migrációnál.
Hogy első körben nagyjából e két álláspont között választhasson mindenki, aki beszáll a közéleti diskurzusba a buszon vagy az újságban, abban elévülhetetlen érdemeket szerzett Magyarország kormánya. Először visszataszító plakátkampányával, amellyel azt üzente: erkölcsileg vállalhatatlan embereknek segíteni. Pedig erkölcsileg csak az vállalható, ha nem hagyjuk magukra azokat, akiknek nálunk sokkal nehezebb. Ez a humanista minimum. Az külön pikantériát ad a történetnek, hogy az oly erősnek hirdetett magyar állam, amelyről Orbán Viktor ódákat szokott zengeni, úgy csuklott össze a probléma súlya alatt, ahogy a magyar falunapipart megrengette Kis Grófo előadóművész feltűnése. Ma nincs a menekültügyben olyan feladat, amelyet az állam meg tudna oldani. Magyarul informál angolul sem értő embereket arról, hová kell menniük, nem segíti, de nem is irányítja őket, miután megállapította: illegálisan lépték át határát. Kormánypárti politikusoktól annyira telik, hogy a Facebookon rettegnek, aztán örülnek a lájkoknak.
