Az ember a szükségleteit közvetlenül vagy közvetve a természet erőforrásainak felhasználásával elégíti ki, és ennek során keletkező hulladékokkal elárasztja a természetet, melyet végtelen kapacitású hulladéktározónak tekint. A természeti erőforrások egyik része (ásványi anyagok, kőolaj, földgáz, szén stb.) nem megújuló, s ezek a nem is olyan távoli jövőben kimerülhetnek, vagy felhasználásukat rendkívül káros globális hatásuk (például az üvegházhatással járó éghajlati változások) miatt korlátozni kell. Ezért az emberi társadalom fenntartható módon a megújuló természeti erőforrásokat veheti igénybe. A fenntarthatóság két alapvető követelményéből pedig az egyik az, hogy az emberiség által igénybe vett megújuló természeti erőforrások ne haladják meg azok – korlátozott – megújulóképességét, a hulladékok mennyisége és minősége pedig a természet véges öntisztuló képességén belül maradjon.
Kérdés, hogy a mai globális folyamatok a fenntarthatóság irányába mutatnak-e. Elősegítik-e, hogy a jövő nemzedékei – gyermekeink, unokáink, dédunokáink – bárhová születtek is, emberhez méltó körülmények között éljenek?
A természeti erőforrások emberek általi használatát a kutatók gyakran az ökológiai lábnyom segítségével írják le. Az ökológiai lábnyom a mai életvitel erőforrásigényét egy olyan termékeny földfelülettel fejezi ki, amely szükséges lenne ahhoz, hogy egy meghatározott népesség természetierőforrás-igényét tartósan, megújuló módon kielégítse.
2004-ben az USA ökológiai lábnyoma 9,57 hektár volt. Ez azt jelenti, hogy ha a Föld minden lakosát az USA-ban élők átlagos életvitele jellemezné és természetierőforrás-igényeiket megújuló erőforrásokkal elégítenék ki, akkor a Föld egy-egy lakosának átlagosan 9,57 hektár biológiailag produktív földterülettel kellene rendelkeznie. Ezzel szemben egy-egy emberre csak 1,8 hektár jut. Néhány példa a legnagyobb ökológiai lábnyomra: USA 9,57; Arab Emírségek 8,97; Kanada 8,56 hektár. És a legkisebb ökológiai lábnyommal rendelkező országok: Nepál 0,57; Mozambik 0,56; Banglades 0,50 hektár (2004. évi adatok).
1961 és 2003 között a gazdag országok ökológiai lábnyoma a kétszeresére növekedett, a szegényeké pedig alig változott. Még szemléletesebben tükrözik a természet terhelését azok az adatok, amelyek azt fejezik ki, hány Földre lenne szükség ahhoz, hogy a Föld népességének egésze egy meghatározott ország lakosaihoz hasonlóan éljen. Az USA adata 5,3, ami azt jelenti, hogy ha minden ember a Földön a mostani USA-beli életnívón élne, és az erőforrásigényeit megújulókkal elégítené ki, akkor 5,3 Földre lenne szükség. (Ez az adat az Arab Emírségek és Kanada esetén 4,9; illetve 4,8; Nepál, Mozambik és Banglades esetén 0,32; 0,31 és 0,28.)
Daniel Wachter svájci kutató szerint: „A globális környezeti helyzet széles körű elemzése azt mutatja, hogy a földi természeti rendszerek körülbelül 60 százaléka, mint például az édesvíz, a levegő, a talaj, a klíma – amelyek a Földön az életet lehetővé teszik – minőségileg leromlott vagy nem fenntartható módon használt. A jelenlegi tendenciák arra utalnak, hogy a helyzet a következő 50 évben jelentősen tovább romolhat.” A fenntarthatóság első globális feltételétől egyre távolabb sodródunk, s a fenntartható fejlődés lehetősége megkérdőjeleződik.
A fenntartható fejlődés második alapkövetelménye, hogy az emberhez méltó élet feltételei a Föld minden lakója számára biztosítva legyenek. Az elmúlt öt-hat évtizedben soha nem tapasztalt különbségek keletkeztek földrészek, országok között és országokon belül is.
Wachter szerint a világ népességének legszegényebb és leggazdagabb 20 százaléka között 1960-ban 30-szoros, 2000-ben pedig már 80-szoros volt a jövedelmi különbség. Jan Svejnár amerikai egyetemi tanárnak a Népszabadságban megjelent – széles körű kutatásra támaszkodó – írása szerint a jövedelmek és vagyonok eloszlásának egyenlőtlensége állandóan növekszik. A leggazdagabbak 1 százaléka a világ vagyonának több mint felét birtokolja. Az Oxfam nemzetközi jótékonysági szervezet kutatási jelentése szerint a világ 62 leggazdagabb emberének a vagyona felér a teljes népesség szegényebbik felének, azaz 3,5 milliárd embernek a vagyonával. Ennek a 62 embernek a vagyona 2010 óta 44 százalékkal növekedett, a legszegényebbeké viszont 41 százalékkal csökkent.
Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász, egyetemi tanár 2007-es nyilatkozata szerint a világ lakosainak 59 százaléka olyan országban él, ahol nő a jövedelmi egyenlőtlenség, és csak 5 százaléka él olyan országban, ahol csökken. Az ENSZ által publikált humán fejlettségi index szerint a szervezet tagállamai közül 90-95 országban az emberhez méltó életfeltételek minimuma sem teljesül. Egymilliárdnál több ember él szélsőséges szegénységben, akiknek alultápláltság és állandó éhezés az „osztályrészük”. A FAO adatai szerint naponta 25 ezren halnak éhen a világon. Egy nem régi ENSZ-jelentés szerint az emberiség hatodának nem jut egészséges víz. 1990-ben a világ népességének 2,6 százaléka élt vízhiányos területen. Egy prognózis szerint 2025-ben 40-50 százalék fog! 2,6 milliárd ember számára a személyi higiénia minimális feltételei is elérhetetlenek. A világ népességének közel fele naponta küzd az életben maradásért. Eközben pedig az emberiség 20 százaléka pazarló és fényűző módon, a fogyasztás és vagyonhalmozás bűvöletében él.
A szerző címzetes egyetemi tanár
