galéria megtekintése

Melegváltás

Az írás a Népszabadság
2015. 02. 28. számában
jelent meg.


Megyesi Gusztáv
Népszabadság

Hetek óta nézek egy embert az aluljáróban, harminc év körüli férfi, a pékbolt előtti padon ül, s a szemközti mozgólépcsőt figyeli. Amióta felújították az 1-es villamos pályáját, az aluljáróból rövid mozgólépcső visz a felszíni megállóba, emberünk a közlekedési központ kifogástalan egyenruhájában ezt figyeli kora reggeltől délutánig.

A mozgólépcsőt azért kell figyelni, mert bármikor megakadhat, vagy ellenkezőleg, akkor se áll le, ha nem használja senki, másrészt néha gyerekcsapat szalad át az aluljárón, megnyomják a mozgólépcső vészgombját, az idősebb utasok pedig egymásra dőlnek. Ám ez ritkán fordul elő, tán egyszer egy évben, mert a mozgólépcsőn nincs különösebb forgalom. Néha elnézem a fiatalembert, s mondhatom, kitűnő munkaerő. Figyelme egy pillanatra se lankad, látszólag ugyan el-elbóbiskol, ám amikor a mozgólépcső környékén felbukkan valaki, azonnal megélénkül, de soha nincs semmi baj.

Emberünk megnyugszik, formálisan bóbiskol tovább, érzékszervei azonban továbbra is teljes készültségben. Nem ez a legkeményebb munkahely az 1-es villamos vonalán. A Dagálynál például lift vezet fel az aluljáróból a megállóba. Itt, ha lehet, még jobban észnél kell lenni, mert a lifthez csak kisebb alagúton át lehet eljutni, tehát az ottani ügyeletesnek ezt is figyelnie kell, ami már egész embert kíván. Egyszer, amikor semmi dolgom nem volt, direkt lifttel mentem fel. Éreztem, hogy a férfi oszlop mögül figyel.

 

Odafent aztán nem szálltam ki a liftből, hanem váratlanul visszaereszkedtem a mélybe, s nem csalatkoztam: a férfi lent állt, s fölfelé sandított. – Mondja – kérdeztem tőle –, amikor felér a lift, miért mondja a géphang, hogy „földszint”? Hiszen az már a híd szintje.

– Nem tudom – felelte a férfi, majd elfordulva hosszú szolgálati beszélgetésbe kezdett a mobilján. Ám ez semmi ahhoz képest, amikor megjön a váltás, a délutáni kolléga. Akkor apró lángrózsák jelennek meg emberünk arcán, s egészen tűzbe jőve kezdi mesélni a délelőtt történteket, hogyan jutott fel gond nélkül egy óvodáscsoport a megállóba, elöl-hátul óvónői zárással, illetve a nem történteket, amikor egy kalapos férfi úgy volt, hogy fölmegy a mozgólépcsőn, ám aztán mégse ment. És csak mondja és mondja megállás nélkül a váltótársnak a semmit, és ez figyelemre méltó.

Micsoda életigenlés és jövőbe vetett hit rejtezhet benne, hogy a semmit ekkora beleéléssel tudja mesélni, hogy aztán ő maga is fontossá váljék általa, mert az nem lehet, hogy ennyire hiábavaló élete legyen egy harminc körüli fiatalembernek, hogy ennyire értelmetlenül teljenek el legszebb évei, s hogy egyáltalán: ha már most így, akkor mi lesz vele később.

E hét elején aztán új fiú érkezett a központból,még fiatalabb, gyerekarcú kolléga, akit be kell avatni a mesterség titkaiba. Ültek a padon, emberünk széles gesztusokkal magyarázta a teendőket, az új fiú mérsékelt érdeklődéssel hallgatta, nem is sejtvén, hogy most alapozza meg a jövőjét. Nem bírtam tovább, s hogy valami történjék végre az üres aluljáróban, fölléptem a mozgólépcsőre; éreztem, amint tekintetük azonnal a hátamra tapad. Már rég a villamoson ültem, amikor még mindig ott fészkelt a fülemben emberünk hangja: „Ez az, amiről beszéltem, itt kell majd nagyon észnél lenned.”

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.