Magyarország hatályos alaptörvénye szerint „tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”. A tudomány művelői már kialakították a véleményüket akácügyben.
Az MTA Ökológiai Kutatóközpontjának két hónapja közreadott szakmai álláspontja nem igényel kommentárt: „Az akác a Kárpát-medence őshonos élővilágának, gazdag természeti örökségünknek az egyik veszélyeztetője (…) Spontán terjedése veszélyezteti a természetes fafajú erdőket, valamint gyepterületeket, köztük csak a Kárpát-medencében előforduló, »hungarikum« élőhelyeket (pannon homoki borókás-nyárasok, síksági pannon löszsztyeppek, pannon homoki gyepek). A faj mind gyökérről, mind tuskóról kiválóan sarjad, magja közel 50 évig megőrzi a talajban csírázóképességét. Ezért ahol megtelepedett onnan gyakorlatilag kiirthatatlan (…) A fenti okok miatt az akác terjedése és élőhely-átalakító hatása veszélyezteti a természetes életközösségek fennmaradását. Teljes kiirtása azonban az országból gazdasági haszna miatt nem kívánatos és gyakorlatban nem is lehetséges.”
Ehhez annyit érdemes hozzáfűzni: teljesen kiirtani nem is akarja senki (még a gonosz EU sem) – a jelenlegi, abszolút EU-konform magyar szabályozás alapján „védett területen új akácosok telepítése nem megengedett, a védett területeken kívül ugyanakkor lehetőség van a fafaj termesztésére, amelyhez jelentős uniós támogatás is igényelhető”.
Változatos tájaink helyét egyre inkább akácosok foglalják el, amelyekben nem tud megélni az őshonos növény- és állatvilág. Ez lenne a magyar érdek, amelyet meg kell védenünk Európától? Közben a kétszázezernyi közmunkás legalább fele akácmentesítéssel (is) tölti a napjait – vízügyi és vidékfejlesztési körükben ugyanis tudják, hogy árokpartjaink, legelőink, ártereink egyik legnagyobb ellensége a burjánzó, minden mást kiszorító, a többi növény csírázását a maga által termelt vegyületekkel megakadályozó akác.
Tanulság nincs, legfeljebb az a bizonytalan, de egyre inkább megszokottá váló érzés, hogy már megint hülyének néznek bennünket: amíg mi az akácért (vagy az akác helyett) az EU-val hadakozunk, addig sem arról folyik a szó, hogy az Orbán-stáb hibája miatt elzárták az uniós pénzcsapokat. Addig sem teszi fel senki kérdést, hogy valóban Brüsszeltől kell-e több tiszteletet kérnünk, vagy inkább a saját kormányunktól.
