A Szabadság téri arkangyalos emlékmű körüli vita eleinte arról szólt, hogy történelmet hamisít-e a kormány az installációval, amely egyaránt a német agresszió ártatlan áldozatának tünteti föl Magyarországot, és azokat a magyar állampolgárokat, akiket 1944. március 19. után Magyarországról származásuk, vallásuk, politikai nézeteik miatt, vagy egyszerűen a javaikra ácsingózó szomszédok szíves közreműködése nyomán koncentrációs táborokba hurcoltak.
A dilemma feloldásához szeretnénk most egy szempontot hozzátenni. Tény, hogy az elveszített világháborúból kilépni tervező hazánkat a fent jelzett időpontban – vértelenül, ellenállás híján az általuk reméltnél is gyorsabban – megszállták a velünk szövetséges Németország haderői. Azon sem érdemes vitatkozni, hogy az ország magának a megszállásnak nem feltétlenül örült, a németek bizonyos, a magyar belügy és közigazgatás aktív részvételével lezajlott intézkedéseit viszont kifejezett rokonszenv fogadta.
Ilyen népszerű lépés volt például a zsidók begyűjtése és elszállítása, valamint a „gazdátlanul” maradt zsidó vagyon szétosztása az érdemdús hazafiak között. Sajnos az sem tagadható, hogy a magyar zsidóság kifosztása nem a németek bejövetelével kezdődött, hanem már sokkal előbb. Az 1942. évi XV. tc. földbirtok-kisajátítási rendelkezéseit két esztendővel a német megszállás előtt fogadta el a magyar parlament, 1941-ben pedig már internáltak is magyar zsidókat, például a részben a magyar katonaság által megszállt Ukrajnába.