Csak az a baj, hogy a mai Magyarországon természetesen ebből sem következik semmi. Hiába mondja ma már az emberek kétharmada, hogy az egészségügyi ellátás javítása érdekében hajlandó volna akár vizitdíjat is fizetni, a hatalom vállat sem rándít majd a Publicus Intézet felmérésére.
Elengedi a füle mellett, hiszen mi mást tehetne: Orbán elmúlt öt évét, a nyugdíj-megtakarítások ellopásától az eszetlen adópolitikán át egészen a rezsicsökkentésig éppen a demagógia csúcsteljesítménye, az úgynevezett szociális népszavazás alapozta meg. Az a szégyenletesen rövidlátó tett, hogy a háromszáz forintos vizitdíj ellen mozgósított egy (fél) országot, elfeledve, hogy ha győz, majd neki kell másik megoldást keresnie. Azóta sem talált.
Hogy a polgárok jó része már látja, saját bőrén érzi ezt a tehetetlenséget, azt jól mutatja a vizitdíjhoz való hozzáállás megfordulása. Hét évvel ezelőtt, 51 százalékos részvétel mellett 80 százaléknyian utasították el a 300 forintos hozzájárulást; ma 52 százalék határozottan, 11 százalék feltételesen elfogadná ugyanezt. Bizonyára nem függetlenül attól, hogy a kérdésben hangsúlyosan szerepelt: „ha az így befolyó pénzt az állami egészségügy fejlesztésére fordítaná a kormány".
