Ezzel egy időben persze már kész volt az ellenösszeesküvés-elmélet is: valójában a baloldal likvidáltatta Welszt, nehogy vallomást tegyen, netán másokat is hírbe hozva. S akkor még itt a C verzió, amely szerint a férfi érezte, hogy szorul a hurok, tudta, hogy ezt az ügyet már nem ússza meg: miután kipakolt, bizonyítékokat adott át, öngyilkos lett...
Ebből pedig legott adódott az újabb forgatókönyvötlet: az őt megölető párt (a Fidesz vagy az MSZP, esetleg még: Fidesz–MSZP) emberei öngyilkosságnak próbálták beállítani a likvidálást, és akkor máris visszaérkeztünk a kiindulóponthoz.
A kommentálók elképesztően sokféleképpen és meglehetősen brutális módon közelítették meg – az alighanem nemzetközi szélhámos, ám mégiscsak egy tragikusan fiatalon elhunyt ember – Welsz Tamás rejtélyes halálát. Úgy tűnik, kommentálásban, összeesküvés-elméletek gyártásában biztosan jobban teljesítünk.
S bár a fantazmagóriák között óriási különbségek vannak, azért egyetlen közös bizonyosan van az ezernyi „oknyomozóban”: az ország életét az elmúlt huszonöt évben alapvetően meghatározó pártokról egyként feltételezik a lehető legrosszabbat.
Az elszabadult gondolatokért okolhatnánk persze Hollywoodot, de aligha lehet mindezt csupán a filmipar nyakába varrni. Fantáziánk gátlástalan meglódulásában alighanem mindennapjaink, mindennapi közügyeink is komoly szerepet játszanak.
Képzelgéseinkre még az olyan, a gyilkosságoktól természetesen nagyon-nagyon távol álló ügyek is hatással lehetnek, mint a földosztás, a trafikmutyi, a síkságon épített alagút, a dombok közé feszített viadukt, a fiktív pártoknak kiosztott százmilliók esete, hiszen mindegyik ugyanazt sugallja: itt bizonyos körökben szinte minden megtörténhet.
Nem segít higgadtnak maradni az sem, hogy egyre-másra bukkannak fel az átláthatatlan módon mesés vagyonra szert tett Simon Gáborok, Mészáros Lőrincek.
Nem könnyíti meg üldözési mániánk leküzdését, ha egyre gyakrabban kerülnek nyilvánosságra történetek erőből privatizált cégről, minden alap nélkül kisajátított földről.
Az elmúlt huszonöt év megrontotta a társadalmat. A politikai elitet súlyos felelősség terheli azért, hogy ma már nincs olyan rossz, amit ne tudnánk feltételezni a másikról. Így pedig semmi váratlan nincs abban, hogy egyre nehezebb látni, érezni a különbséget az üldözési mánia és az egészséges gyanakvás között.
Pláne úgy, hogy közben olyan kérdésekkel találjuk szembe magunkat: hát nem furcsa, hogy épp egy rendőrautóban hal meg Welsz Tamás, a választások előtti legsötétebb, legmocskosabb ügy egyik kulcsfigurája?
