Craxi kormányzása idején, főleg annak első periódusában kezdett eltűnni a különbség az öt párt között – egy a tábor, egy a zászló –, köszönhetően annak, hogy felosztották egymás között az érdekszférákat. A nagyvállalatok élére saját, hozzájuk lojális emberek, nemritkán politikusok kerültek, s csak 4 százalékban álltak az üzemek élén szakértők. Később aztán, a Craxi-éra vége felé, amikor a hozzáértés hiánya miatt mind több nagyvállalat került a csőd szélére, egyre több céget privatizáltak. (Alighanem ez vár ránk is a következő években.) Ebben a zavaros időszakban keveredtek a politika mezsgyéjére az olyan kétes hírű üzletemberek, mint Silvio Berlusconi. A szocialistának mondott, valójában jobboldali PSI vezére, Bettino Craxi veszélyes vizekre tévedt, amikor a politika és a gazdasági élet szoros szövetségét szorgalmazta. Ez lett a veszte, ennek tisztázása érdekében adnak ki ellene elfogatási parancsot, ami elől külföldre menekül, és már soha többé nem teheti a lábát olasz földre. Évekkel később, tunéziai villájában éri utol a végzete.
Ám a 80-as évek közepének, a hagyományos demokratikus együttműködés utolsó fázisának főszereplője kétségkívül Craxi volt. A kiváló politikai érzékkel megáldott, ügyes taktikus, s főként ambiciózus politikus, aki nem riadt vissza a végletes, olykor rendkívül vakmerő megoldásoktól sem. Szabó Tibor fent jelzett tanulmányában három frontot említ, amelyen kiteljesedett Craxi politikai tevékenysége. Egy: saját pártján belül totális hatalmat gyakorol. (Ismerős?) Kettő: fokozatosan kiragadja a hatalmat az olasz politikai életet a háború óta domináló kereszténydemokrata párt kezéből, s másodhegedűs szerepbe készteti a Giulio Andreotti révén vezetői posztra ácsingózó kereszténydemokratákat. Három: gyökeresen megváltoztatja a politikai erőviszonyokat, olyannyira, hogy a megelőző másfél évtizedben kiváló választási eredményeket produkáló s állandó hatalmi alternatívaként fenyegető Olasz Kommunista Párt (PCI) a 80-as évek második felére meggyengül (lásd magyar baloldal), s kénytelen elismerni a szocialisták hegemón szerepét az olasz politikai életben. Igaz, ehhez hozzájárult a karizmatikus kommunista vezető, Enrico Berlinguer 1984-ben bekövetkezett halála is. (Még egy párhuzam: Horn Gyula elvesztése a magyar baloldalon.)
Van viszont valami az olasz politikai rendszerben, amihez hasonlót hiába keresnénk a honi viszonyok között, bár nálunk is történt kísérlet a monolit rendszer megtörésére. Az 1987-es választásokon feltűnt, s egy képviselőjével a parlamentbe is bejutott egy regionális párt, a Lombard Liga képviselője. A nevét később Lega Nordra változtató, s Észak-Olaszországban egyre nagyobb befolyásra szert tevő párt még sok borsot tör a hagyományos szisztémához ragaszkodó politikusok orra alá, a 90-es évek elejére pedig az egyetlen politikai alternatívává válik Itáliában. A leginkább a magyar LMP-hez hasonlítható párt később Berlusconi koalíciós partnerévé válik, hogy aztán az első alkalommal hátba szúrja és megbuktassa őt.
Az olasz–magyar párhuzamból egyelőre azonban hiányzik egy fontos elem: az itáliai politikai szisztéma széthullását eredményező tangentopoli, a csúszópénzbotrány hazai megfelelője még várat magára. 1992 februárjában Milánóban az addig ismeretlen – s időközben politikussá avanzsált – vizsgálóbíró, Antonio de Pietro letartóztatja a szocialista Mario Chiesát. A vád egy hétmillió lírás csúszópénz elfogadása. Szinte ezzel egyidejűleg Palermóban a maffia meggyilkolja az Andreottihoz közel álló kereszténydemokrata Salvo Lima parlamenti képviselőt, majd nem sokkal később a palermói maffiaellenes bírót, Giovanni Falconét. Craxi még megpróbálja úgy beállítani a dolgot, hogy a maffia a kormányt bünteti a szervezett bűnözés ellen indított harca miatt, s egyúttal megkíséreli elhallgattatni a milánói bírákat, de a szellem már kiszabadult a palackból. A letartóztatás és a gyilkosságok azt a kataklizmát jelezték előre, amelynek nyomán megállíthatatlanul haladt a „Mani pulite”, a „tiszta kezek” kampánya, s éveken át sok-sok tisztviselő, vállalkozó és politikus letartóztatásához vezetett. Olaszországot valóságos politikai földrengés rázta meg. A bomlás megállíthatatlan volt, széthullott a korábbi politikai rendszer. Szinte kivétel nélkül eltűntek a régi pártok, diszkreditálódott az egész addigi politikai vezető réteg. Utat nyitva a kétes hírű vállalkozó, Silvio Berlusconi Forza Italia (Hajrá, Olaszország) nevű pártjának. Új szereplők jelentek meg a politika színpadán, olyanok, akikről addig legfeljebb csak a szűk szakma vagy a családi közösség tudott. A professzionális politikusok ideje lejárt, teljesen új politikai osztály lépett a színre.
Elemzők két tényezőre egyszerűsítik le az okokat: a Lega Nord, az új, „még” korrupciómentes politikai párt megalakulására és rövid ideig tartó térhódítására, valamint a „tiszta kezek” kampányára.
Valami ilyesmire várunk mi is.
A szerző újságíró
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
