Addig-addig, amíg elő nem varázsolódott az „emberarcú” Jobbik. Helyben az emberek az ismerős kocsmárosból, tornatanárból, a szomszéd Józsiból lett képviselőt látják, aki hogy is lenne náci, ugyan már, az igaz, hogy nem állja a cigányokat, de hát ki szereti őket. Józsi viszont rendes ember, veri az asztalt az önkormányzatban az utca aszfaltozásáért. Az „emberarcú” Jobbik látszatával szemben a nácizás ugyan jogos, de önmagában hatástalan. A Jobbikot (ahogy a Fideszt is) csak teljesítményversenyben lehet megverni. Ehhez azonban szakítani kell további téves előfeltevéseinkkel is.
2. „Megbuknak maguktól”
Sokáig hittük: széllel szemben, ugyebár, nem lehet, és a rezsim mindenfajta széllel szemben csinálja. Hihetőnek látszott, hogy az abszurd gazdaságpolitika következtében látványosan összeomlik a rendszer, vagy hogy Európa ezt vagy azt már mégsem tűrheti. Ám Juncker játékos pofonkája mutatja a lényeget: odaütök egy nem túl erőset, diktátorozok egy kicsit, de kénytelen vagyok mosolyogni, hiszen szükség van a szavazatodra, a kelletlen együttműködésedre is a nálad és országodnál nagyobb ügyekben. A gazdasági összeomlás csöppet sem kívánatos víziója pedig nem számolt az unortodox gazdaságpolitika politikailag nagyon is ortodox elemeivel: azzal, hogy a kíméletlen, felfelé való jövedelemátcsoportosítás, a túladóztatás és persze az uniós pénzek adagolnak némi üzemanyagot az e nélkül lefulladó kocsiba.
Amíg azt hittük, hogy a rezsim magától vagy Európa pöccintésétől (és nem a belső, szervezett ellenállástól) esik szét, értelmesnek tűnhetett, hogy ha már a lényeg nem rajtunk múlik, a várakozási időt a demokratikus oldalon belüli háziverseny eldöntésére használjuk ki. A döntőben az ellenfelet valahogy majd úgyis kiszámolják, nekünk az előválogatóra kell koncentrálni. A valódi politizálást feladó impotencia könnyen álcázhatta magát stratégiának, „belső építkezésnek”, felkészülésnek. De amíg a saját előselejtezőnkre gyúrunk, a Jobbik vagy akár egy hirtelen kiemelkedő zsákbamacska-figura (l. a lengyel Kukiz példáját) simán leelőzhet, és közvetlenül, „közönségszavazatokkal” juthat a döntőbe.
3. A megfakult demokratikus zászló
Már a cáfolata is közhellyé vált annak a reménynek, hogy a ’89-es alkotmányosság szétszedése miatt tömegek mozdulnak meg. A tévhittel leszámoltunk, de ezt nem követte semmiféle új elhatározás. Pedig azon, hogy a demokrácia csupán az elitnek volt otthonos, csakis a még mélyebb és még szélesebb demokrácia konkrét módszerei segíthetnek. Ezért keresik a világban a „részvételi demokrácia” új eljárásait. És mit teszünk mi?
4. Az elmaradt lázadás
Félreértettük a társadalmi ellenállás természetét. Nem számoltunk a tömeges kivándorlás politikai pufferhatásával sem. Azt hittük, annyi társadalmi csoportba belerúgtak, hogy ez előbb-utóbb komoly kormányváltó erővé áll össze. Még tartottunk is attól, hogy az indulatok romboló polgárháborúban csapnak fel. De a sok kis örvény nem kavarta fel igazán az állóvizet, a tó ezektől még nem vált folyóvá. A tiltakozókat összekötő kerekasztal-kísérletek éppúgy kudarcot vallottak, mint a pártok egyezkedései. Így nem megy. Emelni kell a tétet.
Már nem a „létező” ellenzék pártjainak előkoalíciójára van szükség, hanem olyan többrétegű választási mozgalomra, amelynek három egyenrangú szereplője van. Az egyik a pártvilág, a másik a jeles szakemberek, egy majdani szakértői kormányapparátus műhelyeinek köre, a harmadik a civil akcióközösség. Együtt hárman később akár egy alkalmi választási párt. Egy „ellenparlamenttel”, alternatív parlamenttel addig is érdemes próbálkozni, ahol a három minőség mindegyike, a különböző csoportok reprezentánsai megismerhetik egymás szempontjait, és még „árnyékkormányt” is szervezhetnek.
5. A „hiányzó hős”
Magam is sokáig prédikáltam, hogy mi nem „másik Orbánt”, nem „vezért” akarunk, hanem csapatot. De a „vezérdemokráciák” világkorszakában a leaderek, a politikát megszemélyesítő karakterek, a jó értelemben vett politikai sztárok nélkül nem megy. Persze ilyenkor kellenek csak igazán az autokrácia veszélyét elhárító garanciák és kontrollok.
A zászlóvivő, az „első ember” iránti igényt és mögötte a tömeges biztonságvágyat azonban negligálni nem lehet, ezt rosszul hittük. Kár jajveszékelni azon, hogy de ki és honnan. A „hiányzó hősök” nem születnek, hanem segítséggel belenőnek a szerepbe. De ehhez ki kell nyitni a színpadot a kevésbé vagy máshonnan ismertek előtt is, odacitálni az önkormányzati világ, a szakmai és civil közélet tehetségeit. Az előválasztások rendszerével, árnyékkormánnyal, a demokratikus oldal szóvivőinek megbízásával, mindennel, ami reflektorfénybe állít kompetens és szuggesztív embereket.
Még van idő? Inkább azt mondanám: idő van!
A szerző az MSZP korábbi elnöke
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
