„Something special”, azaz valami különlegeset ígért David Cameron, miután az általa vezetett konzervatívok a csütörtöki választáson abszolút többséget szereztek a brit parlamentben. Ilyenre nem volt példa több mint két évtizede a szigetországban, ahol a közvélemény-kutatók végig azt szajkózták: a toryk és az ellenzék fő erejét adó Munkáspárt fej fej mellett áll. Egyszer talán kiderül, hogy miért lőttek ennyire mellé.
Ennél fontosabb, hogy pénteken Nagy-Britannia vadonatúj politikai világra ébredt. Cameron mellett a másik nagy győztes Nicola Sturgeon, a skót nacionalisták vezére, aki kisöpörte a tartományból a hagyományos brit pártokat. A Munkáspárt és a toryk eddigi kormánykoalíciós partnerei, a Liberális Demokraták a következő ciklusban statiszták lesznek a parlamentben. Shakespeare-tragédiákban nem hullanak úgy a fejek, ahogy a bukott pártelnökök jelentették be sorra lemondásukat.
A 2008-as pénzügyi válság következményei ráragadtak az akkor kormányzó Munkáspártra, az együtt érző konzervatívot alakító Cameronban most is jobban bíznak a választók, mint az állami egészségügy feljavítását ígérő Ed Milibandben. A baloldal mélyrepülésben van. Cameron azonban nagyot hibázna, ha elégedetten hátradőlne. A történelminek mondott győzelemmel sem értek véget megpróbáltatásai. Az Európa-ellenes UKIP két képviselővel ugyan már nem jelent komoly veszélyt, de ott van a fenyegető verem, amit a régi-új kormányfő saját maga ásott, az EU-tagságról 2017-re megígért népszavazás.
