Elemzéseit az adóbevételek mikrostruktúrájának vizsgálatára alapozta, az egyenlőtlenség alakulását, egy sor fejlett ország évszázados trendjét öszszevetve határozta meg, és – ami még érdekesebbé, egyben kényesebbé teszi munkáját – figyelmét a társadalom többnyire rejtve maradó, legfelső egy százalékára fordította. Az eredmények lehetővé tették a kapitalizmus két – a fejlődést döntően meghatározó – alaptörvényénekmeghatározását. Az első: a gazdaság hosszú távú növekedési üteme elmarad a tőkemegtérülésének ütemétől. Mivel pedig a tőke – Piketty számára ez bármi lehet, ami tulajdonosának jövedelmet termel –gyorsabban nő, mint az átlagos jólét, ebből következik a második törvény: a történelemben folyamatosan nőnek a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek. Napjaink Máté-szindrómája: aki tőkével rendelkezik, szükségképpen kerül egyre előnyösebb helyzetbe ahhoz képest, aki ilyennel nem rendelkezik. Ez pedig azt jelenti, még a jólét általános emelkedését, az alul levők helyzetének folyamatos javulását feltételezve is, hogy az alul és a felül levők közötti távolság egyre nő.
Erre a kedves olvasó – és sok kritikus is – közbevetheti: de hiszen a XX. században ennek éppen az ellenkezője történt. Lassan a testtel – mondja Piketty. Az egyenlőtlenségek valóban csökkentek, de csak 1910 és1960 között. Ezt követően, 1980-ig szinten maradtak, majd 1980-tól kezdve újra nőni kezdtek, egészében pedig egy U alakú görbével jellemezhető az egyenlőtlenség trendje. 1910-ben Európában volt nagy az egyenlőtlenség, az 1970-es években a skandinávoknál a legkisebb, és 2010-ben az USA-ban volt újra a legnagyobb.
A XX. század középső része – Piketty szerint – csak időleges kivételt jelentett a vagyonok koncentrálódásának történelmi trendje alól. A felgyorsult gazdasági növekedés, a munkásmozgalom növekvő ereje és a világháborúk következményeként az öröklött vagyonok lerombolódása, együtt okozta az egyenlőtlenség csökkenésére. Az 1980-as évektől azonban újra érvényesült a Máté-szindróma. Bár sokan indulhattak el a felfelé vezető úton, az egyenlőtlenség újra növekedett, amit azonban elfedett a széles rétegek gyarapodása. A XXI. század gazdasági válságai azonban – még a fejletteknél is – a szegénység megrázó tényeivel szembesítették a világot.
Piketty számára az egyenlőtlenség növekedése túlmutat a nélkülözés és a pazarló bőség ellentétén. Nem azt tekinti igazi problémának, hogy a legfelső 1%, – még a felső 10%-tól is – elhúz és egyre többet szakít ki a közösből, hanem, hogy ez a számban nem jelentős, ám hatalmában egyre erősödő csoport manipulálni képes a társadalmat. Mindent elkövet, hogy saját érdekei szerint befolyásolja a politikusokat, hatalmának fenntartására használja a törvényeket és intézményeket. Az egyenlőtlenség növekedésének igazi veszélye, hogy újra feléled a XIX. századi Európában és az USA-ban is érvényesülő, patrimónizmusnak nevezett politikai rendszer, amelyben a politikai és a gazdasági hatalmat családok és klien seik oligarchiái birtokolják. Napjaink Magyarországa egyértelműen ebben az irányban sodródik.
Ebből következnek Piketty javaslatai: 1. a legfelső jövedelmi csoportokra kivetett magas jövedelmi- és vagyonadó, méghozzá oly módon, hogy ez alól ne bújhassanak ki, 2. magas örökösödési adó bevezetése, hogy a legfelső 1% ne tudja vagyonát továbbörökíteni, és ezzel tartóssá tenni hatalmi helyzetét. Javaslatait persze –mind a tartalom, mint a megvalósíthatóság szempontjából – éles kritikák érik. Ám a vitákban lassan előkerül az igazi kérdés: mire fordítsuk a nagyon gazdagoktól beszedett pénzt?
Erre két lehetőség kínálkozik: 1. a jövedelmek újraelosztása a szegények javára, 2. az esélyek újraelosztása az élet minden területén, így esélyegyenlőséget teremtve a képzés és az oktatás területén az óvodától kezdve az egyetemig, továbbá az egészségügy fejlesztése és felzárkóztató programok indítása a leszakadó csoportok számára. A szegénység csökkentése és az esélyek egyenlőségének megteremtése közötti egyensúly megteremtése nem könnyű kérdés. Egyelőre csak az biztos – Hérakleitosz mondásának tükrében: „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni” –, hogy a XXI. századi baloldali fellendülés nem a XIX., de nem is a XX. századi minták alapján történik majd.
A XXI. század problémájának lényegét a témától – látszólag – távol álló gondolattal szeretném megvilágítani. T. H. White lebilincselően szép regénye – Üdv néked, Arthur, nagy király – utolsó bekezdése felvillantja Arthur reményét az öszszeomlás után: „Eljön a nap, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarey-be egy új kerek asztallal, amelynek nincsenek sarkai – mint ahogyan a földgolyónak sincsenek – s az asztal mellé lakmározni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek”. Az egyenlőtlenség felszámolásának kulcsa nem a leggazdagabbak megadóztatása, majd a jövedelmek átcsoportosítása a szegényebbek javára, hanem az, miként lehet elérni, hogy az emberek a kultúra közegében töltsék növekvő szabadidejüket.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
