Ez a történet úgy szól Sándor Máriáról, hogy nem róla szól; annál inkább a kiszolgáltatottságról, a szenvtelenségről, a képmutatásról, a gyengeségről, a félelemről, az elnyomásról, a korrupcióról, a lehajtott fejről: vagyis körülbelül arról, ami a hatalom egészségpolitikájából fakad. Oktatáspolitikájából; szociális politikájából...
A rezsim működésének alapvetéséből, amely szerint kommunikációs bűvészkedések közben újraosztódik a tulajdon és a felhalmozható erőforrás, kialakul egy új és érinthetetlen (földes)úri réteg, a folyamat végén pedig ott találjuk magunkat, ahol a sci-fi és a valóság ad egymásnak fura randevút. Üdv Seholmagyarországon, amelyben miniszterelnöki pamfletként „XXI. századi kórházakat" vetítenek elénk vidékről, noha legföljebb arról lehet szó, hogy a beszédírók az I-est véletlenül a két X után, s nem közé írták a szövegben.
Az egészségügy pontosan olyan állapotban van, amennyire a mindenkori országvezetés megbecsülte az elmúlt évtizedekben.
Vegyük át még egyszer (lassan írom, hogy mindenki értse): jelentős területi egyenlőtlenségek-különbségek, forráskivonások, rossz állapotú és felszereltségű kórházak, hosszú várólisták, ápolandók ide-odaküldözgetése, ellátatlan betegek és alulfizetett szakemberek jellemzik most is, s utóbbiakra is csak azért igaz bármiféle megállapítás, mert még véletlenül nem költöztek Angliába vagy bárhova.
