„Számháborúra nem került sor, hisz háborúban nem lehet megbecsülni a rendszerváltás halottjait” – nehezen lehetne vitatkozni Feketével, így bányásza „álmában iszik egy picit, iszik a korsó a pohár”. „Nyúlj a pohárért, ahogy apád tette, és öblítsd le, ahogy az ő apja is. (…) Nem kell játszani a sértettet, sem a sorsával elégedetlen hőst” – ez már az 1992-ben, Salgótarjánban született Juhász Tibor sora, aki a Kitartó c. versében a rendszerváltás utáni, másnaposság által egyben tartott iparvárosok Magyarországát írta meg. Ma ez Magyarország egyik legfontosabb verse. Sorstalanságot, fejnehéz csendet, életeknek ki nem töltött kereteit, a rendszerváltás-utániság letargiáját olvassuk benne.
Fekete bányászairól az idő a „szeretet szárazságával” gondoskodik. Ebbe a szárazságba önt bele még forróbb vizet május elseje, a majális. Többféleképpen lehet e napra készülni: lehet például arra gondolni: a budapesti Városligetben esélyes, hogy ez lesz az utolsó majális, jövőre ide már nem vonulnak a szakszervezetnek leginkább csak megszokásból hívott „nyomásgyakorlók”. Most egy kicsit igazságtalan vagyok, és pont május elseje előtt. Ugyanis, ha valami megindító – igen, ezt a kifejezést illik használni –, az nem más, mint amikor az elsejei majálison az egyes szakszervezethez, ágazathoz tartozók együtt vannak. Családok közösen étkeznek és isznak, úgy érzik magukat, ahogy ritkán – de csak kora, talán késő délutánig, holnap meló – érezni valamit abból, amit szolidaritásnak hív a „szakirodalom”.
S lehet úgy is készülni rá, hogy blogbejegyzéseket írunk, hogy mit is ünneplünk május elsején. Mintha május elseje ünnep lenne. Május elseje a küzdelem, a konfliktusvállalás, a remény, a munkásmozgalom erőfeszítése. Ezekről is szokott szó esni e bejegyzésekben, sok évszám, gazdag illusztrációk.
Mindezeken felül az sem gyakori, hogy a május elsejei „ünneplőkről” hihi-haha riportokat közölnek, tele cinizmussal, infantilis kérdésekkel, kiszólásokkal. Ugyanis az ilyen alkalmakkor csak az nem talál „makkos cipőben” lábteniszező apukát, 90-es évekbeli Centrum Áruház-szatyorban fényesre bokszolt autóstáskát, már 9.00-kor mustáros galambszürke érettségi zakót 40-es emberen, szandál-zokni felállást, aki „thür, az mer” jelszóval támadó, CCCP-s pólóban, ragasztóban úszó munkáspárti punkot, gatyából bográcsba merítés közben kikandikáló feneket, aki nem keres. Aki viszont ezeket keresi, az az életben semmiben és sehol nem talál ezeknél nagyobbat. Az ilyen majálisbúvárral együtt nevetni nem, csak rajta lehet, továbbá erőltetett pásztázásán azok körében, akik évtizedek óta ide hozzák ki anyjukat, nem pedig a Szigetre. Akiknek nem egy hét együttlét jut Festipay-kártyás fizetéssel, hanem pár óra kissé túlárazott, alultöltött korsó sörökkel, tánccal MSZP/DK-színpad előtt fura nevű zenekarok fura dolgokat éneklő számaira.
Egy barátom tavaly a Városligetben a munkásmozgalmi „folyosón”, avagy a különböző, „underground” baloldali szervezetek „utcáján” (kezdve a Marx Károly Társaságtól a II. kerületben, az „osztályellenség” egy fellegvárában található, igazán radikális baloldali Gondolkodó Antikvárium standjáig) elkapott egy beszélgetést. Egy fiatal elvtárs így szólt barátjához: „Ez a könyv is eladó? Igen. Ki az a Hannah Arendt? Valami liberális.” Világos útmutatás volt. A „valami” is, meg a „liberális” is. Nem lett üzlet, Arendt visszakerült a pult alá, bár lehetne mit tanulni A forradalom c. munkájából. De itt ne szóljon az ember, a majális izzásában tűzvörös zászlók között ne nagyon adjon tanácsot az, akitől nem kértek.
Szintén tavaly egy padon, annak is a szélén ülve, egy ismerős arcra leltem. Már láttam valahol, de hol? Ahogyan az ő korabeli egyedül ülő hölgyek (50 felett jár), úgy ő sem rebegtette a levegőt maga körül, nem szorult belé közléskényszer, holott tele lehetett be nem fejezett mondatokkal. Arcán valamiféle befejezettség ült. Pár pillanat múlva bevillant. Az edzőterem, ahova járok, éjjel-nappali, és egyik kedvenc sávom a nagyon késő este. Üres terem, lélek alig. S van mindig ilyenkor egyvalaki, aki akkor porszívózik, törölget, söpör, tisztítja a csapokat – hiszen akkor van kevés vendég. Ő volt az, az edzőterem takarítónője, akinek nincsen kint az „egyenruháján” a neve.
Ő is ott ült a majálison, olyan elegánsan, amilyen elegánsan egy éjjel takarító, nyitott szemmel alvó honfitársunk tud. Akihez hasonlóból akad jó pár éjjelente biztonsági őrként vagy tálcavisszahordóként a gyorséttermekben is. Például a Blaha Lujza téren a biztonsági őr férfi. Nem kigyúrt – és mi lenne, ha az lenne, nem minden kigyúrt „választási szakértő”, ahogyan nem minden politikus korrupt –, de testfelépítésén látszik, hogy élete nagy részét nem olyan ülőmunkával végezte, ami „mentés másként” paranccsal zárult. Könnyű megbízni benne. Amíg ő ott lesz, addig rend lesz, addig hiába az örömködés, hogy végre jobbra húzott egy tinit egy másik tini a Tinderen, lehet örülni, de csak kellő nyugodtsággal. Ha szerencséje van, május elsején ő is kint lesz.
Akárcsak az a fiatal lány, aki két nyelvvizsgával helpdesken emelgeti a telefont, hogy egy német cégnek és német polgárnak magyar bérért segítsen. Aztán kint lesz az a baloldali pártaktivista is, akin jókat nevetgél a kormánykritikus sajtó egy része, hogy már-már kisegyházszerűen imádja pártelnökét. Biztos lehet benne az olvasó, hogy ha egyszer lesz kormányváltás, akkor azt a végén nem a digitálisnyom-gyártók, hanem a választókerületeket felszántó aktivisták húzzák be. Akik már most félnek 2018-tól, de akiken már most röhögnek azok, akik éppúgy félnek, de kapcsolati hálójuk sűrűsége folytán azért annyira nem. Lehet, kint lesz Sándor Mária. Lehet, kint lesz Fekete Richárd egyik bányásza is, aki egyetemista lányát-fiát látogatja meg Pesten. Nem megy be a kollégiumba, kicsit szégyelli viseltes szövetnadrágját, „ne égjen a gyerek haverjai előtt”.
Mindannyian várják május egyet, de még jobban várják május másodikát. Végre visszazökkenhetnek az illúziók nélküli hétfőbe – május elseje ugyanis mindig egy kicsit a remény is –, nem álmodnak, marad a kiszámítható, örök jelen. Május másodikán már nem korbácsolja fel őket egy politikus sem azzal, hogy „megvédjük a munkavállalói jogokat”, és halkul a „nem hagyjuk” orkán is. Május másodikán minden és mindenki újra normális, kiismerhető és kiszámítható lesz. Május másodikán újra elfelejtik őket, másodikán már mémgyár is másokról termeli a semmit.
De május másodikán egy pillanatra azért eszükbe jut: jó volt a tegnap. Ha ez az érzés megtapad, úgy nyugtalanok lesznek. Ha nyugtalanok lesznek, erősek lesznek. Ha erősek lesznek, elindulnak.
S azzal kezdetét veszi a második eljövetel. Közel már az idő, nyissátok meg szívetek!
