Pótolnánk.
Nagymamát, aki idén egy csendes augusztusi napon döntött úgy, jobb lesz neki most már máshol, elég az itt-ott fájásból, szívgyengeségből, lépcsőn szuszogásból. Odament, ahol újra belesimulhat végre tenyere a mellőle negyedszázada hiányzó férfitenyérbe, s pörölhet megint az anyósával, mennyire kell megsózni a sóskamártást, s miért szakadozik lyukasra a rétestészta, noha mindent úgy csinálnak, mint azt megelőzően százszor, ezerszer.
Aki nyújtott már valaha rétest, jól tudja: ilyenkor minden sóhaj és érintés számít, ha bal lábbal kel fel az asszonynép, jobb, ha bele se kezd ilyen műveletbe. S ha épp boldog, akkor is vigyáznia kell, ne öntse el nagyon az érzés, miközben belülről kifelé simítja a lágyan rugalmas, pergamenre vékonyodott tésztát, mert akkor túlcsordul érzelemmel az is. Talán valamiféle buddhista közteslét a megfelelő lelkiállapot a nekikészüléshez, amikor szív és agy semleges ütemben mozog együtt, a kakukkos óra is csak a monoton perceket veri, rikácsolni elfelejt, a jó öreg Saratov hűtő pedig a traktorfokozatot csendesebb alapjáratra váltja át.
