A humánus magyar katonaság legendája mítosz. A magyar honvédség intézményesen ugyanúgy kivette részét bizonyos háborús bűncselekményekből, mint a német, és semmivel nem volt humánusabb, mint egy átlagos Wehrmacht-egység. Minderről a magyar közvélemény sajnos szinte semmit nem tud – állapította meg Ungváry Krisztián történész a közelmúltban egy kiállítás megnyitóján, amit abból az alkalomból rendeztek, hogy a második magyar hadsereg idén hetven éve szenvedett súlyos vereséget a Donnál.

Bár a történész kijelentése nem maradt teljesen visszhang nélkül, különösebb figyelmet se keltett. Néhány lap beszámolt az eseményről, az egyik szélsőjobbos portál pedig, hozva a szintjét, kikelt magából („a Don-kanyar porladó magyar hőseit is gyalázzák a kultúrkampfos gyűlölködők”). Nagyjából ennyi.

Csakhogy a napokban – Krausz Tamás történész és Varga Mária Éva levéltáros szerkesztésében, a L’ Harmattan kiadónál – megjelent egy vastag dokumentumkönyv azokról a borzalmakról, amelyeket magyar katonák követtek el a Szovjetunió megszállt területein.

A magyar közvéleménynek most jóval nehezebb a dolga: sokkal nagyobb erőfeszítésre lesz szüksége, ha úgy akar tenni, mintha nem vett volna észre semmit.

A könyv csaknem kétszáz, eddig nem publikált dokumentumot közöl, és fotókkal illusztrálja a magyar hadsereg működésének következményeit: elszenesedett hullák, tömegsírok, lerombolt épületek. Nem lehet elképzelni olyan embertelenséget, amivel ne találkoznánk. Bevezető tanulmányában Krausz Tamás a náci Németország propagandaminisztere, Goebbels naplóját idézi: „…amikor a magyarok jelentik, hogy pacifikáltak egy falut, az rendszerint azt jelenti, hogy egyetlenegy lakója sem maradt”.

Magyar katonák brutális változatossággal kínozták és gyilkolták a polgári lakosságot, tömegével becstelenítették meg a nőket. A rövid jegyzőkönyvi bejegyzések legalább annyira iszonytatók, mint a bűntetteket részletesen leíró tanúvallomások. Az oroszországi Szoldatszkoje faluban a „35 éves Polsikova Natalja Davigyevnát magyar katonák saját lakásában, két gyermeke jelenlétében megerőszakolták”. A 22 éves Lesinya Ljubov Vasziljevnát „magyar katonák kivitték otthonából, és a fészerbe vezették, ahol öt magyar katona megerőszakolta”. A 26 éves Katyelkina Jevdokija Mihajlovnát egy magyar tiszt az „apja jelenlétében erőszakolta meg”…

Mindebből nem következik, hogy a Szovjetunióba küldött összes magyar katona aljadék gazember módjára viselkedett. Nyilvánvalóan nem. Biztosak lehetünk abban, hogy voltak – reménykedjünk: sokan voltak – olyanok, akik a háborús pszichózis ellenére megőrizték a tisztességüket.

A most megjelent dokumentumkönyv talán segít valamit önismereti betegségeink gyógyításában. Roppant egyszerű. Csak annyit kellene felfognunk végre, hogy történelmünk során nem csupán hősök vagy áldozatok, hanem időnként bűnösök is voltunk.

A doni katasztrófa évfordulója jó alkalom: a messzi földön elhunyt magyar katonákon kívül próbáljunk megemlékezni azokról az ártatlanokról is, akik tízezrével pusztultak el a magyar katonák kegyetlenkedéseiben. Ez a legkevesebb, amivel tartozunk nekik – és a saját nemzeti önbecsülésünknek.