Túl gyakran futunk bele abba, hogy az együttérzés helyett a főbíró kíméletlenségével ítélkeznek polgártársaink kilátástalan helyzetbe jutott emberek felett. Leforrázva hallgatjuk, hogy ki mindenki nem érdemli meg a magyar állam, civil szervezetek vagy magánemberek segítségét, mert maga tehet arról, ami vele történt. Nem kell prostituáltnak állni, nem kell beleegyezni a drog szállításába, az apró betűvel jelzett uzsorakamatba, és persze hajóba sem kell ülni, mikor a túlparton is éppolyan biztonságos, mint Európában.
Ezek a magyarázatok csak elaltatni igyekeznek annak az államnak és társadalomnak a lelkiismeretét, amely nem tesz meg eleget az elesettek megsegítésére és a védelmükre. Ezzel azonban ördögi körbe kerültünk.
Az Orbán-kormány a rendszerváltás óta nem tapasztalt ridegséggel hagyja az út szélén mindazokat, akik hatalmát sem biztosítani, sem kiszolgálni nem képesek. Miközben a propaganda az ellenkezőjét állítja, hagyják, hogy teljes országrészek csússzanak le a nyomorba, hogy társadalmi csoportok legyenek örökre kiszolgáltatva a közmunkának, és felzárkóztatás helyett a büntetés-végrehajtást küldik a nincstelenekre. Ebben a helyzetben viszont egyre többen nőnek fel odafigyelés, felvilágosítás, törődés nélkül.
