Látszólag nincs is miről beszélni. Aki nem tér vissza az állami rendszerbe – 2011 decemberétől hiába dolgozik és fizet utána a munkáltatója akkor már nyugdíjhozzájárulásnak hívott járulékot –, nem szerez „szolgálati éveket”. Tehát a munkája, a bére után befizetett összeg nem oszt, nem szoroz, amikor aktív évei végén kiszámolják a nyugdíját. Csak a 2011. decemberig teljesített idő számít, s ha az nem éri el a törvényszabta minimumot, akkor az államtól egy fillért sem kap majd öregkori megélhetésének biztosítására. Marad számára persze a mostani magánpénztár, ám az attól kapható jövedelem csak az egyébként szerezhető nyugdíj 25 százaléka körül lesz, s józan ésszel nem feltételezhető olyan nyerő portfólió, amely kárpótolni tudná az elvesztett 75 százalékot.

De vajon tényleg és örökre elveszik-e ez a pénz? Kormányok mennek és jönnek, és arra is lehet számítani – különösen fiatalabb munkavállalóknak –, hogy a költségvetési racionalitás előbb-utóbb visszaállítja a nyugdíjrendszer most kirúgott második lábát, s akkor viszont majd csak azokat lehet kárpótolni, akik a viharokkal dacolva megőrizték jogviszonyukat. (Az MSZP már most ígéretet tett erre a jóvátételre.)

Ezen kívül mélységes pesszimizmusra is épülhet a „maradás” dacos elszántsága, hiszen a társadalom elöregedése, az aktív keresők arányának csökkenése, a „kilábalás” folyamatos távolodása is arra indíthatja az öregkori megélhetését tervező embert, hogy egyáltalán ne vagy legfeljebb igen kis arányban számítson az államkasszából érkező nyugdíjra, így – különösen, ha jó fizetése van – „kicsi, de biztos” nyugalomként a magánpénztárban maradást válassza.

Csakhogy a kockázat vállalóinak a pénztárak számára előírt létszámminimumra is figyelniük kell. A törvény szerint ugyanis nem lehet kétezernél kevesebb tag egy magánnyugdíjpénztárban. A limit alá fogyatkozó pénztár automatikusan megszűnik, legjobb esetben beolvad egy szerencsésebb cégtársába. Az tehát nem elég, ha valaki bízik a változásban, vagy éppen ellenkezőleg, a lehető legrosszabbra számít, s ezért marad, stratégiája sikeréhez az is szükséges, hogy megfelelően sokan gondolkozzanak hozzá hasonlóan, különben egyszercsak ezek az elszánt emberek is az állami rendszerben találják magukat – a procedúra miatt veszítve esetleg néhány nyugdíjszerző hónapot.

Nincs tehát „tuti” stratégia. Természetesen irigyeljük a rendszeresen trópusi üdülőhelyeken szilveszterező svéd és osztrák nyugdíjasokat, és úgy érezzük, mostani döntésünkön az is múlhat, csatlakozunk e hozzájuk. Nos a svédek – nem utolsó sorban – magánpénztárakból, az osztrákok pedig egységes állami rendszertől kapják a havi koktélravalót. Úgy tűnik ennek alapján, hogy az időskori jövedelmeket a GDP nagysága sokkal jobban determinálja, mint bármiféle nyugdíjrendszer.