Szabad-e megetetni egy elcsigázott macskát? Erről szólt az a történetünk, melynek főhőse, egy újpesti asszony úgy gondolta, e kérdés megválaszolásához nem kell mérlegelnie. Ha az éhező történetesen nem egy szerencsétlen ember, hanem „csak” egy állat, akkor is meg kell őrizni képességünket, hogy segítünk a rászorulón. Abban az esetben is, ha a hatalom – mint példánkban: az újpesti képviselő-testület – úgy rendelkezett, hogy ezt bizony nem tehetjük, és megfejeli ezt az óhaját azzal, hogy az engedetleneket akár kétszázezer forintra meg lehet bírságolni.
Az állam a fejét elfordítja a bennünket megrohamozó menekültektől, és kerítéssel igyekszik elriasztani őket attól, hogy rajtunk áthaladva keressék a jobb életet. A helyi hatalom a kóbor macskák (és persze a kutyák, galambok és egyéb madarak ) fölött mondta ki az ítéletet: hagyd őket éhen pusztulni, úgysem kellenek senkinek. A magatehetetlenek vagy a hatalom számára nem tetszők segítése még nem tilos. Valójában persze mindenkinek erkölcsi kötelessége volna minden erre rászoruló lény segítése. Az idős asszony lakására a hatóság állatetetést tiltó figyelmeztető üzenetével egyidejűleg három (!) rendőr szállt ki. Határozatban volt nekik adva, hogy nekünk az elesettek nem kellenek. Mert elszívják előlünk a levegőt. És nem hagynak bennünket az örökös nyávogásukkal nyugodtan élni. Bizonyára nem ezekkel a szavakkal fogalmazták meg parancsnokaik a teendőiket, de ezzel a tartalommal.
Az országos és a helyi hatalom is megtanulta, hogyan kell rájátszani a társadalom rossz ösztöneire. A kóbor állat veszélyes, mert betegségeket hordoz. A csavargó, a hontalan és a hajléktalan látványára nincs szükség, mert (bizonyára fölöslegesen) felébreszti bennünk a lelkiismeret-furdalást, még inkább a szorongást (nem biztos, hogy fölöslegesen). Máskor kiváltják a segítség reflexét. Hú, az milyen veszélyes tud lenni, ha a polgárok saját akaratukból teszik, ami jóindulatukból telik. Ez beláthatatlanul kockázatos. Büntessük gyorsan meg!
