Marosán György kiemelkedő munkásságára a Szegény gazdagok című korábbi Népszabadság-beli cikke alapján figyeltem fel. Azóta mindig érdeklődéssel kerestem a közgazdaságtan, jog, etika, szociológia, politológia határain mozgó írásait, a frissen megjelent angol nyelvű autentikus művek alapján kifejtett gondolatait. Ezek némelyikét beépítettem az általam oktatott tárgyak ismeretrendszerébe is.
Eddigi színvonalas dolgozataival megalapozott komoly várakozással fogtam hozzá A luciferi válaszút címet viselő írása tanulmányozásához is, amelynek egy rövid, közgazdasági részében több pontatlanságra figyeltem fel. A témában kevéssé járatos olvasók többsége valószínűleg átsiklott ezeken a – sok más írásban is közhelyszerűen ismételgetett, a közvélemény elemeivé vált – gondolatokon. Az ő véleményük finomítása, a kötelező egzaktság igénye késztetett az alábbi idézetek – csekély magyarázó szöveggel összefűzött – papírra vetésére. Legalább ilyen fontos azonban számomra egy szubjektív mozzanat is: a nagy tekintélyű szerző által leírtak erősen megingatják a közgazdasági kérdéseket oktató kollégák szavahihetőségét. Marosán György dolgozatában ugyanis lényegesen eltérő kép rajzolódik ki, mint amiről ők beszéltek óráikon.
Olvassuk el az ominózus gondolatot! „A második világháborút követő fellendülés éppen annak volt köszönhető, hogy az országokon belül a keynesi szabályozás, közöttük pedig a Bretton Woods-i rendszer – az IMF, a Világbank és a WTO szabályozási automatizmusai és közvetlen beavatkozásai – teremtett harmóniát. Visszapillantva meghökkentő, hogy a finoman egymáshoz illesztett államok világában, a keynesi »terápia« – a gazdasági recessziót állami pénzek bepumpálásával, a fogyasztás élénkítésével lerövidíteni, míg a túlfűtött gazdaságot a kereslet mesterséges szűkítésével hűteni kell – milyen hatékonyan volt képes lefulladás nélküli működtetni a nemzetek gazdasági motorját.”
