galéria megtekintése

Liberalizmus és nemzet

Az írás a Népszabadság
2015. 08. 14. számában
jelent meg.

Paár Ádám

1812, Spanyolország. Napóleon három évvel korábban elűzte a Bourbon-uralkodót, és saját bátyját, Józsefet helyezte marionettkirályként a trónra. Miközben a spanyol – pontosabban kasztíliai, baszk, katalán – partizánok véres harcokat vívtak a francia megszállókkal, a dél-spanyolországi Cádiz történelmi esemény színhelyévé vált: a rendi gyűlés, a Cortes képviselői, földbirtokosok, polgárok, ügyvédek, papok alkotmányt adtak Spanyolországnak. Szétválasztották az államot és az egyházat, elválasztották a hatalmi ágakat, megszüntették az inkvizíciót, törvénybe iktatták a szólás-, sajtó- és vallásszabadságot, eltörölték a belső vámhatárokat, ezzel biztosítva a szabad kereskedelmet. Az alkotmányozó gyűlés forradalmi tettet hajtott végre: az új alkotmány révén megteremtette – legalábbis elvek szintjén – a spanyol politikai nemzetet (nación). Nem Isten, hanem a „nación” lett a legfőbb szuverén. A felvilágosult nemesek, nagypolgárok és értelmiségiek számára óriási csalódást jelentett, hogy a franciák kiűzése után VII. Ferdinánd semmisnek tekintette az alkotmányt.

A kudarchoz hozzájárult, hogy az alkotmány kidolgozói nem találtak utat azokhoz a partizánokhoz, akik nem elvont jogokkal, hanem „Isten és a király” jelszavával a zászlajukon vonultak hadba a francia zsarnok ellen. A felfegyverzett paraszti és városi munkás, kézműves tömegek nem ismerték a nemzet szót – sem politikai, sem etnikai értelemben –, mert számukra a jogaik és életmódjuk védelmét az Isten és a király szavatolta, politikai horizontjuk pedig jó esetben is csak az általuk lakott tartomány határáig terjedt. Életüket a szokások irányították, nem pedig a természetjog. Azóta sem eléggé hangsúlyozott tanulság: a magát felvilágosultnak tekintő elit és értelmiség, ha nem keresi a kapcsolatot azokkal, akiket összefoglalva jóindulatúan „népnek”, rosszindulatúan „tömegnek” nevez, akkor szükségszerűen magára marad harcában.

1812 mégis fordulópontot jelentett. A közös, szent akarat, hogy Spanyolországot alkotmányos módon igazgassák, nem múlt el nyom nélkül. Az alkotmánypártiak tovább folytatták nemzetépítő harcukat, hogy felszabadítsák a spanyol népet a szolgaság alól. Ezért nevezték magukat Los Liberalesnek, vagyis liberálisnak. Ennek a spanyol pártnak a nevét vették fel Európa és Latin-Amerika azon pártjai, amelyek követelték a népszuverenitás érvényre juttatását, a rendi, nemesi, egyházi és tartományi privilégiumok eltörlését, egységes jogok és kötelezettségek törvénybe iktatását. Bár Magyarországon inkább a „szabadelvű” vagy a szabadelmű” kifejezés honosodott meg.

 

A liberálisok gyakran szégyenlősen nem vesznek tudomást arról a misszióról, amelyet a XIX. században vállaltak. Mintha nem illene büszkének lenni arra, hogy a XIX. század első felében Latin-Amerika és Európa forradalmaiban a liberális egyet jelentett a „nemzetivel”, és a nemzetállam megteremtése, nem kizárólagosan bár, de dominánsan liberális program volt. A liberálisok mindenütt arra vágytak, hogy a dinasztikus elven szerveződött birodalmak átadják helyüket a nemzetállamoknak, ahogyan az logikusan fakad a népszuverenitás elvéből. Vagy ahogyan a liberalizmus célját a valaha élt legnagyobb hatású magyar liberális politikus, Kossuth Lajos frappánsan megfogalmazta: „ha szétmállanának azon vén és korhadt államok (értsd: Ausztria és Törökország), melyek őket (ti. a magyar, román és délszláv nemzeteket – P. Á.) rabságban tartják s nemes törekvéseiket meggátolják.” Mindennek fényében igazságtalan, amikor rendre a nemzetietlenség vádját vagdossák a mai liberális pártokhoz, és általában véve a liberalizmushoz. Nyilvánvaló, hogy a mai liberális pártok nem képviselhetik olyan súllyal a nemzetállam megteremtésének programját, mint XIX. századi elődeik. Ennek egyetlen oka van: a liberális pártok eme programja megvalósult. A liberális pártok túlgyőzték magukat ezen a téren. Talán ezért alakult ki a magyarországi közérzet, hogy a liberális pártok nem olyan érzékenyek a nemzeti kérdésre, mint például a konzervatív pártcsalád, a kereszténydemokrácia.

Marabu

A globalizáció körülményei közepette új válaszokat kell találni olyan, egymást gerjesztő problémákra, mint a globális felmelegedés, a túlnépesedés, a migráció, a világgazdaság egyenlőtlenségei és a nemzetközi terrorizmus. Kétségtelen, hogy ezek a problémák nem kezelhetők a régi nemzetállami keretekben. De hiba lenne, ha a liberálisok a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenék, és nem értenék meg, hogy bár a XXI. század feladatai jórészt globálisak, az állampolgári jogok és kötelezettségek továbbra is nemzetállami szintűek maradnak.

Ma sokan temetik a nemzetállamot Európában. A nemzetállam haláláról szóló víziók valószínűleg túláltalánosítások. De tegyük fel a kérdést: mi lenne, ha a nemzetállamok egyszer megszűnnének, feloldódnának? Egy olyan globális hatalom, amelyik a nemzetállam helyére lépne, nem több, hanem kevesebb jogot jelentene, visszatérést képviselne egy olyan régi kerethez, amelynek meghaladásában éppen a liberális gondolkodók és mozgalmak jártak az élen kétszáz évvel korábban. Ezen kívül nem árt eszünkbe idézni egy pesszimista liberális, Madách Imre látnoki erejű szavait: „Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,/Mint a szülők sírjáért lelkesült./ Ki a családért vérét ontá/ Barátjaért legfeljebb könnye van.” Meg kellene érteni végre: senki sem szereti feladni a szívének kedves és ismert közeget a rideg ismeretlenért.

Ha a jövő Európájában várható az elmozdulás a kormányzási, döntéshozatali szintek között, akkor annak iránya a nemzetállami szintről nem „felfelé”, valami túlfejlett, vízfejű szuperállam, hanem „lefelé”, a régiók és közösség szintjére vezet (l. a szubszidiaritás elvét, amely szerint nem lehet elvonni a régiós, lokális közösségektől a döntési jogosultságot – ez a filozófiája az Európai Uniónak is). Nyugat-Európa liberális pártjai ma éppenséggel a szubszidiaritást mint értéket képviselik. A brit Liberális Demokraták párt 2010-ben ezzel a programmal nyerte el a mandátumot a skóciai és cornwalli választókerületek többségében. És innen érthető meg a párt uniókritikája: ha London lead jogosítványokat a skót, walesi nemzeteknek, akkor Brüsszel se legyen finnyás lemondani olyan jogokról, amelyek nem rá tartoznak! Hogy a pártnak igaza van-e, az mindegy abból a szempontból, hogy ez egy következetes program, amelyik minél több jogkört akar juttatni az önkormányzatok részére. Az önkormányzás pedig a „demokrácia iskolája”, ahogyan egy liberális, sőt libertariánus gondolkodó, Friedrich August von Hayek írta.

A liberális demokrácia, amelyik a liberalizmus és a demokrácia lassú egymásra találásából született meg a XX. században, a nemzetállam keretében született meg, és ebben a burokban fejlődött ki. Ezt a keretet tovább kell fejleszteni. A liberális pártoknak tehát, Magyarországon is, többet kellene foglalkozniuk azzal: hogyan lehetne a nemzet fogalmát XXI. századi korszerű közösségi, szociális, humánus tartalommal feltölteni, és minél több jogot biztosítani azoknak, akik nélkülözik ezeket a jogokat.

*A szerző történész-politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ)

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Ezek is érdekelhetnek

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.