Az elitek általában nem barátságosak egymással, sőt viszálykodók. Ahhoz, hogy a történelemben bizonyos országok már korán képesek voltak más országok fölé emelkedni, ezt a viszálykodó elit szerepet kellett felcserélni együttműködővel. Ez nagyon hosszú és gyötrelmes folyamat volt, mert csakis az idő igazolhatta, hogy együttműködni jobb és kifizetődőbb, mint viszálykodni. Angliában ennek a változásnak a kezdőpontja az 1688-as „dicsőséges forradalom”, de más nyugat- európai országokban ilyen jellegű átalakulás csak jóval később, a XIX., sőt a XX. században következik csak be.
Nagyon sok országban pedig soha: a viszálykodás permanens, teljesen függetlenül attól, hogy milyen a politikai rendszer. A szerzők szerint csak kevés országban sikerült a viszálykodó eliteknek együttműködővé változniuk, s ahol nem, ott gyengébb hatásfokú liberális demokrácia alakult ki. A liberális demokráciának vannak „puhább” feltételei is. Ilyen az elitek egymáshoz viszonyított magatartása. Ha ez a magatartás túlnyomóan viszálykodó, ellenséges, polarizált, akkor hiába vannak meg a „keményebb” (intézményes) feltételek, az ország nem ér el megfelelő demokráciaminőséget.
|
| Amikor még a liberálisoknak volt okuk a mosolyra. Pető Iván, Rajk László, Magyar Bálint és Magyarország az 1990-es kampányban. FOTÓ: Hornyai Eszter |
A nyugati szerzők már az 1990-es évek végén megállapították, hogy Kelet-Közép-Európa újonnan létrejött, kezdetben szilárdnak tűnő liberális demokráciái máris válságba kerültek. Ehhez tegyük hozzá, hogy ami Angliában több évszázad alatt formálódott ki, annak Magyarországon és a térségben néhány év alatt kellett volna kialakulnia. Ez nem belterjes, a magyar helyzetre fókuszáló megközelítés, és éppen ezért nagyon érdekes. Persze sokan azt hitték, hittük, hogy 1989–90-ben létrejött az elitek konszenzusa, mégpedig a liberális alapértékek jegyében.
Arról már Ivan Krasztev bolgár liberális politológus The Strange Death of the Liberal Consensus (A liberális konszenzus különös kimúlása) című 2008-as tanulmánya tájékoztat, hogy ez a konszenzus korábban is csak korlátozott volt. Krasztev részletesen felsorolja (még jóval a Fidesz 2010-es kormányra lépése előtt!), mely kelet-közép-európai országok miért mozdultak el az illiberális megoldások felé, de arra a következtetésre jut, hogy amit most látunk, az „nem a posztkommunista demokráciák külön bejáratú válsága, hanem az Európai Unió transzformációs átalakulásának sajátos aspektusa”.
 |
| John Stuart Mill (1806–1873), aki főművét a szabadságról írta, és gondolatbátorságra biztatott |
Attól tartok, Magyarországon emészthetetlenül szokatlan megközelítés ez, ám ne gondoljuk, hogy egyedi. Nagyon sok nyugati szerző állítja, hogy az 1989–90-ben keletkezett új demokráciák problémáit nem lehet önmagukban vizsgálni. Krasztev nem ül fel az 1930-as és a 2000-es évek közötti olcsó analógiáknak. Sokan ugyanis már akkor is azt mondták (amit a Fidesz kormányzása idején még inkább), hogy ami Kelet-Közép-Európában kirajzolódni látszik, az sok tekintetben emlékeztet a 30-as évekre. Krasztev ezt cáfolja, és helyette az 1968-cal való összehasonlítást ajánlja.
Az összehasonlítás alapja, hogy 1968 is körülbelül húsz évvel követte a háború utáni demokratizálódást, és a 2000-es évek közepének illiberális tendenciái is bő másfél évtizeddel követik az 1989–90-es rendszerváltást. Hasonlóságot lát tehát a ’68-as Németország és a 2000-es évek közepének Lengyelországa között. (Akkor Kaczynskiék voltak az, ami ma Orbán!) S mindkét ország „morális megújulás” előtt állt. Abban persze a szerző már alapvető különbséget lát a két korszak között, hogy míg 1968-ban baloldali, a 2000-es évek közepén jobboldali értékek dominálnak, s míg ’68-ban egyfajta „globális szolidaritás”, addig 2006 körül a „nemzeti kivételesség” megteremtése a cél.
A 2000-es évek közepén messze nincs szó liberális értékkonszenzusról, de – újra aláhúznám – nem azért, mert a kelet-közép-európai országokban „oda nem illő” irányzatok kerültek előtérbe. Hanem azért, mert a demokratizálódás általános, európai trendjeinek érkezett el egy újabb (1968-ra emlékeztető) hulláma. Vajon nem kellene például ezt a megközelítést is alaposabban megvizsgálnunk? Szerintem nagyon is kellene. Már csak azért is, mert átvezet ahhoz a gondolatkörhöz, hogy a liberális demokráciában a populizmus sem ördögtől való jelenség.
Sőt – ahogy Krasztev megállapítja –a populizmus a liberális értékrend erejét (s nem, mint sokan gondolják: gyengeségét) bizonyítja. Merthogy az intézményrendszer immár elbírja a nem mérsékelt pártokat is, amelyek mellesleg ösztönözhetik a mainstream pártokat a gyorsabb reakciókra és önmaguk megváltoztatására.
Liberalizmus versus demokrácia
Van-e a liberalizmusnak társadalmi mondanivalója? – tehetnénk fel az egyszerű kérdést. Nem fél-e attól a liberalizmus, hogy ha társadalomról beszél, maga is populistává válik? S nem ez a félelem béklyózza-e meg a liberális gondolatot és a liberális pártokat? A liberalizmus története felől nézve, a társadalmi elköteleződés nagyon erős. Edmund Fawcett 2014-ben publikált könyve, a Liberalism: The Life of an Idea (Liberalizmus: Egy eszme története) nagyon határozottan próbálja bizonyítani, hogy a liberalizmus történetének négy különböző korszakában mindig is nagy társadalmi hatóképességgel rendelkezett.
Ez a hatóképesség a liberalizmus erős elméleti magjából következik, s abból, hogy a XX. század előtt a liberális eszmét olyan politikusok-elméletalkotók képviselték, mint Humboldt, Constant, Guizot, Tocqueville és mások. Fontos, hogy a liberalizmus azzal a képességével válik más ideológiáknál erősebbé, hogy a társadalmak újszerű helyzetére kínál újszerű válaszokat. Azt teszi, ami egy ideológia hatóképessége szempontjából a legfontosabb: szinkronban van a valósággal.
A szerző maga is írja, és sokszor a mi tapasztalatunk is ez: a mai liberális eszme túlságosan „elvont” a valóság napi kihívásaihoz képest, és a liberalizmus elvesztette évszázados meghatározó szerepét, ami a politikai tér befolyásolását illeti. Keveset beszélünk róla, pedig ez is kulcskérdés: a társadalmi igényfelismerés egyik fontos történelmi bizonyítéka a liberalizmusnak a demokráciával kötött kompromisszuma a XIX. század végén, a XX. század elején, de igazából 1945 után.
Ez is a hosszú idő alatt kiérlelt megoldások erejét bizonyítja, ahogyan azt már az elit-együttműködés kapcsán láthattuk. Ehhez képest meglepő, mennyire kevés szó esik itthon erről a fejleményről. Mintha az a mindennapos szlogen, hogy „a liberális demokrácia az egyetlen demokrácia”, nem szorulna valamiféle igazolásra, vagy az alkotóelemek egymáshoz való viszonyának újraértékelésére.
Nagyon is szorul. Hiszen liberalizmus és demokrácia korántsem természetes szövetségese egymásnak, de nagyon jól kiegészítették és inspirálták egymást a XX. század nagy részében. Nem lehet, hogy itt elemzői teendőink lennének? Nem kellene újra és újra megvilágítanunk: miben ösztönözte a liberalizmus a demokráciát, és fordítva? Fawcett nagyon szemléletesen írja le a két komponens közötti különbséget: „a liberalizmus felszolgálja a lakomát, a demokrácia összeállítja a vendégek listáját”. De ez utóbbi miatt (mint sokan vélik) a demokráciának ez a „többségi elve” (mert hiszen a „vendégek listája” erre mutat) nem azonosítható a diktatúrával.
Ugyanakkor kár úgy tennünk, mintha a liberális demokráciában a két érték nem kerülhetne szembe egymással. Pont az a lényeg, hogy a mai eszmei vagy ideológiai konfliktusok résztvevőit nem a liberalizmusban és a konzervativizmusban, hanem a liberalizmusban és a demokráciában kell keresnünk. Ami – elismerem – akár riasztónak is tűnhet, de emlékezzünk csak Millre, a XIX. századból…
Mindenesetre – állítja Fawcett – a liberálisoknak, ha meg akarnak újulni, és vissza akarják a szerezni politikai befolyásukat, vissza kell térniük a legerősebb liberális hagyományhoz, a társadalmi problémákra való reflektáláshoz, s társadalmi ügyekben kell reális alternatívát nyújtaniuk. Ilyen társadalmi orientációjú liberalizmust utoljára – véleményem szerint – az 1980-as évek demokratikus ellenzéke képviselt. Természetesen nem azáltal, hogy ez a mozgalom széles tömegbázissal bírt volna. hanem azért, mert a mozgalom tagjai szinkronban voltak a kor kihívásaival, és azokra korszerű, előremutató válaszokat adtak.
Ugyanakkor a demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ később csapdahelyzetbe is került, amikor önmagát az ésszerűség egyetlen pártjaként határozta meg. Itt előhívódott az a percepció, amely Magyarországon, de nem csak itt, meghatározza a nem liberálisok vélekedését a liberálisokról, aminek az a lényege, hogy „a liberálisok mindent jobban akarnak tudni, és nem érdekli őket mások véleménye”. Ennek egyébként Kőszeg Ferenc, a demokratikus ellenzék egykori tagja hangot is adott Múltunk vége című könyvében: „A rövidlátó pártpolitikává torzult liberalizmus is hozzájárult a társadalom szétszakadásához… Hiába hirdetünk toleranciát, ha lándzsával rontunk neki minden nézetkülönbségnek.”
Ebben sok igazság van. Azzal a liberális hagyománnyal szemben, amely a társadalom adott problémáinak felismerését és megoldását jelenti, az 1990 utáni liberalizmus jórészt eltért ettől a hagyománytól, sőt – Kőszeg szerint – a társadalom kettészakításában is nagy szerepet vállalt. Ez pedig azért is nagy probléma, mert a liberális demokrácia alapfeltétele az alulról jövő társadalmi támogatás. A rendszerváltás után a hazai liberalizmusban e társadalmi támogatás megszerzése már csak csekély súllyal szerepel. Nem csoda, ha ezt a támogatást más irányzatok, például a jobboldal szerezte meg.
A nemzetállami keret
Végül csak röviden arról, hogy a liberális demokrácia kisarjadásának és felemelkedésének kerete – bármilyen furcsa is mai szemünknek – a nemzetállam volt. Ez adta a keretet ahhoz, hogy liberalizmus és demokrácia (mint két nem természetesen összeillő komponens) harmóniába jöjjenek egymással. Ugyanilyen logikus, hogy a közöttük lévő harmónia akkor kezdett megkérdőjeleződni, amikor az 1980-as évektől erőteljesebbé válik a globalizáció, és a nemzetállami keretek relativizálódni kezdenek.
Mindez nagyon is húsba vágóvá teszi azt a kérdést, hogy miképpen tehetnek szert liberalizmus és demokrácia „harmonikus” párosítására azok az országok (mint például Magyarország), amelyek ilyen nemzetállami fejlődésen – történelmi okokból – nem mehettek át. Vajon ezekben az országokban mi adja a liberális demokrácia támasztékát? Mondhatjuk azt, hogy az új globális világhoz való mind teljesebb alkalmazkodás. De ha korábban azt mondtuk: a nyugati fejlődésben mindenhez idő kellett, akkor mit mondhatunk akkor, ha láthatóan semmire nincs idő?
Lehet-e erős a liberális demokrácia, ha a) nincs mögötte erős elitmegegyezés; b) nincs mögötte erős társadalmi támogatás; és c) nincs mögötte a nemzetállam történelmi munkája? Ez csak három kérdés a lehetséges sok közül, és mindegyik arra irányul, hogy a liberális demokrácia „jóságát” ne úgy próbáljuk bizonyítani, hogy hallgatunk róla, vagy kinevetjük azokat, akiknek kérdéseik vannak. Kállai Béni, aki a XIX. században lefordította Mill A szabadságról című művét, használ egy szép kategóriát: gondolatbátorság. Ezt ajánlom figyelmünkbe.
