Mindenkivel egyetértek, aki együtt érez a nárciszaitól megfosztott Julika nénivel, aki segíti őt, aki – mint Fekete Gy. Attila kollégám tegnapi írásában – rámutat, mennyire leleplező az a szelektív szigor, amellyel a jogalkalmazó közegek a legártalmatlanabb jogsértőt, Julika nénit kiszúrták maguknak.
Csak azzal nem értek egyet, hogy a történetnek itt vége legyen. Hogy az legyen a vége: akit megértünk, aki rokonszenves, akivel azonosulni tudunk, hadd tegye, amit az érvényes jogszabályok szerint nem tehet, akivel meg nem rokonszenvezünk, akinek nem tetszik a pofája, aki idegen a számunkra, aki túl gazdag, túl szakadt, túl cigány, túl piréz, túl bármi, azzal csináljanak a közegek, amit akarnak. Sőt, amit „mi" akarunk.
Minden lehetőséget meg lehet fontolni, csak kettőt kellene kizárni. Egy: hogy a közterület-fenntartóknak vagy az „utca hangjának", vagy mindkettőnek az önkénye uralkodjék, és rajtuk múljék, kire vonatkozik a jog és kire nem. Mert akkor már végképp nem lesz jog, és bármelyikünkkel bármi megtörténhet. Kettő: hogy a jogsértés vására szabad legyen. Szabad legyen, amit jogilag nem szabad. Ha szépen hozzászokunk, hogy van a jog és van az úzus, és a kettőnek nem kell köze legyen egymáshoz, akkor itt a büdös életben nem lesz jogállami kultúra. Mint ahogy persze hozzá is vagyunk szokva, mint ahogy persze nincs is jogállami kultúra. Csak ennek nem kellene így maradnia. Nem csak az alkotmány szintjén, de az utca szintjén sem.
