Most, hogy lassan már öt éve, gondoltam, írok. Nem olyan kurtán, mint Szentpétervárról, ami akkor még Leningrád volt, s nem azt, megszerettem-e a tejfellel nyakon öntött reszelt répát meg sózott uborkát, s hogy fehérek-e tényleg a fehér éjszakák. Nem úgy, mint Vlagyimirból, ahol felforrósodott és kiégett a hatrubeles tányéros hősugárzó, s a hajnali hidegekben csak úgy lehetett felkelni, ha a bástijuliarcú szőke lány benyomta a kazettás magnót, halkan nyöszögve elindult a Balaton, „nem kelek fel, nem megyek el, alszom tovább”, s megírni ezt neked. Másképp, mint Ogyesszából, ahol másfél méter magas felfújható zsiráf vigyázta álmunkat a sodronyos vaságy mellett, s mintha délután velünk címezte volna a cirill betűs blankettát a nemzetközi telefonhíváshoz. Úgy se, mint Párizsból, színes képeslapokon néhány szóba tömörítve a mennyországot, vagy a lisszaboni villamoson körmölve üzenetet, miszerint itt sokkal kisebb a banán, mint otthon, viszont finomabb.
Más úgy írni a levelet, hogy válaszra semmi esély.
Megírom hát, remény nélkül, hogy túl nagyra nőttek a fenyőfák. Gyökerük már a szomszéd járdáját szaggatja, kár volt olyan közel ültetned őket a kerítéshez, mert most ki kell vágni legalább hatot. Hívni kell a favágót, éleztetni stílt, bajos dolgok ezek egyedül maradt asszonynak.
