A rendszerváltástól Orbán kegyúri rendszerének kiépítéséig tartó negyedszázad alatt a fogyasztás szerkezetének mesterséges megosztottsága, a „hiánycikkekhez" jutás speciális csatornái megszűntek, hiszen megszűntek a hiánycikkek is, a megvásárlásukhoz szükséges jövedelem szerint alakult a társadalom tagjainak fogyasztása a polgári, a nélkülöző szegény, a nyomorgó koldus és a hivalkodó milliomos mintái szerint.
A kifejlett Orbán-rendszer a Vezér szolgálata és a Vezérnek, valamint politikai családjának gyarapodási igénye alapján segíti, engedi vagy akadályozza a jövedelemszerzést és a gyarapodást. A Vezér politikai családjához nem tartozók, a mások által megszerzett jövedelem és vagyon átcsoportosításának: a vagyonfosztásnak és a vagyonosztásnak vannak tranzakciós költségei. De ezek nem döntőek abban a tekintetben, hogy mekkora jövedelem, vagyon az, amelyre a Vezér és politikai családjának tagjai szemet vetnek. A lényeg a gazdasági s az arra építhető politikai önállóság kiépítésének ellehetetlenítése. Ha tudomásul veszed a Vezér és politikai családja kasztrendszerét, tehát nem politizálsz, akkor „kőgazdag" is lehetsz, ha azonban a Vezér fő hatalmát nem veszed tudomásul, a lesüllyedésed kockázata jelentősen megnő.
Hogyan alakította át a társadalmi szerkezetet és a jóléti rendszereket – a Központi Statisztikai Hivatal számai szerint – a Vezér kegyúri rendszere? A Vezér politikai családjához és hűbéreseihez, a jövedelmi skálán a legfelső két jövedelmi tizedbe tartozók sokat nyertek. Nettó jövedelmük 22%-kal nőtt az elmúlt négy év alatt. 2010-hez képest a legfelső decilis jövedelme nominálisan 20,7%-kal nőtt 2014-re. Ebben nem csupán az egykulcsos személyi jövedelemadóval kombinált gyermekkedvezmény játszott szerepet, a társadalmi jövedelmekből való részesedésük is nőtt. Amíg a jövedelmek egyenlőtlenségét kompenzálni hivatott társadalmi jövedelmekből a legalsó három jövedelmi tizedbe tartozók átlagosan és fejenként évente 200 ezer forintot kaptak, addig a legfelső három jövedelmi tized tagjai átlagosan és fejenként háromszor ennyit (8 tized: 589 ezret; 9 tized: 641 ezret; 10 tized: 690 ezret).
E felvezetés után senkit sem érhet váratlanul, hogy a legalsó jövedelmi tizedbe tartozók, a legszegényebbek nettó reáljövedelme 2010 és 2014 között – az utolsó másfél év alig érezhető növekedése ellenére – csökkent, azaz nem jött el az „ő országuk". Az adózási rendszer és a társadalmi jövedelmek újraelosztásának a gazdagok javára történt megváltoztatása okozta, hogy a legfelső és a legalsó jövedelmi ötödbe tartozók jövedelmeinek – egymáshoz viszonyított – aránya 2012-től 4,3-ra ugrott, holott a Bajnai-kormány erőfeszítései nyomán ez az arány még a 2006-os 3,7-oshoz képest is 3,4-re mérséklődött éppen a legnagyobb válság idején. Az is érdekes, hogy a mediánjövedelemtől mért távolság alapján 2009 és 2014 között a legmagasabb jövedelmű ötöd létszámában és jövedelmében „megvastagodott" (4,8%-ról 7,6%-ra), a közepes jövedelműek rétege folyamatosan vékonyodott (38,6%-ról 33,2%-ra), a legszegényebbek aránya pedig folyamatosan nőtt (6%-ról 8,9%-ra).
A nyugdíjasok az uniós csatlakozás óta lényegében hullámvasúton utaznak. Az első, unióban töltött évek véletlenszerűen egybeestek a 13. havi nyugdíjjal megfejelt évekkel, és emiatt éppen 2006 és 2008 között, amikor a megszorítások következtében a lakosság többi rétege úgy érezhette, hogy elakadt az emelkedőben lévő lift, a nyugdíjasoknál – részben az azóta megszűnt svájci indexálás miatt is – nettó jövedelememelkedés következett be. 2009-től az irány megfordult. A 13. havi nyugdíj kivezetése miatt 2012 végéig drasztikusan mérséklődött a nettó reáljövedelmük. 2013-tól újra nő a nyugdíjak reálértéke az utóbbi három év alacsony inflációját tudatosan messze túlkompenzáló nyugdíjemelések miatt. Három év alatt az éves áremelkedést meghaladó nyugdíjemelések összesített hatására a nyugdíjasok majdhogynem visszakapták a 13. havi nyugdíjat, így a nyugdíjasok közel hárommilliós szavazótáborának elégedetlenségét a Vezér saját újraválasztása érdekében kioltotta.
Az oly sokat emlegetett középosztály nem emelkedésként élte meg a mögöttünk hagyott éveket, hiszen a 4., 5., 6., 7. jövedelmi tizedbe tartozók nominális jövedelmei nagyjából éppen az áremelkedés mértéké-ben nőttek. A közepes jövedelműek egy része számára csak annyiban jelentett a mögöttünk hagyott másfél év megkönnyebbülést, hogy a devizahitelek forintosítása nyomán a kiszámíthatatlanság egyik forrása megszűnt. A „jó számok" hallatán 2015-ben picit többet mertek vásárolni, költeni, mint az előző években. Szó sincs azonban arról, hogy a közepes jövedelműek ideje jött volna el. Éppen a közepes jövedelműek érzik, hogy nem tudtak felkapaszkodni a gyorsan gazdagodók gyorsuló vonatára. Csak a gyermekek után járó adókedvezmény 2015-ös kiterjesztése miatt nem folytatódott a lecsúszásuk. A jövedelmek polarizálódása a lecsúszás érzetét erősíti. Ebben is a közepes jövedelműek a legnagyobb vesztesek. Nem véletlen, hogy körükben gyorsult fel a külföldi munkavállalás, ők nem találnak széles e hazában jól fizető állásokat, ők azok, akik a legjobban megégették magukat a devizahitel útján történő lakásszerzés során.
A közmunka kiterjesztése miatt a legalacsonyabb jövedelműek elszegényedése 2014-ben és 2015-ben nem gyorsult a korábbi ütemben, sőt meg is állt, de a jövedelmi olló továbbnyílt. A jövedelmi statisztika azonban nem mutatja meg a kiszolgáltatottságot, ami abból adódik, hogy közmunkához, így viszonylag rendszeres jövedelemhez az jut, aki a polgármesternek gazsulál, aki nemcsak közpénzen fizetett napszámosként szegődik az Orbánság helyi kánjainak földjére, hanem elvállalja a politikai ellenféllel szembeni tüntetés és fellépés feladatait is. Az jut jövedelemhez, aki emberi méltóságát hajlandó teljes mértékben alávetni a helyi és országos uraknak.
Ha a bérből és fizetésből élők életszínvonalának alakulását az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk hosszabb időszakát, a 2004 és 2015 közötti éveket tekintve vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy bár a nemzetgazdasági átlagos béremelkedés 1,7-szeres volt, ez igencsak egyenlőtlenül oszlott meg az egyes szektorok között. Az egészségügyben a 2002-es 50%-os béremelés után az emelkedés már csak 1,4-szeres, az oktatásban a költségvetési szektor alacsonyabb ütemű béremelkedése miatt szintén csak 1,4-szeres 11 év alatt. A versenyszektorban ugyanakkor 1,9-szeresére nőttek a bérek, ami megint csak jelentős különbségeket tükröz a multiknál dolgozók javára, mert a kis- és középvállalatoknál sokkal alacsonyabb volt a béremelkedés. Ez a béremelkedés azonban pontosan megfelel a magyar gazdaság teljesítménynövekedésének. Ez ugyanis mesze elmarad versenytársainkétól, a szlovák, a lengyel, a cseh mutatóktól.
A 2004-től 2014 végéig eltelt tíz évben a GDP évente átlagosan 0,9%-kal, a visegrádi négyeké (amit a mi teljesítményünk lefelé húzott!) átlagosan ennek háromszorosával, évente átlagosan 2,6%-kal nőtt. Annak ellenére, hogy a gazdaság – hét szűk esztendő után – 2014-ben is és 2015-ben is nőtt, a háztartások, a lakosság nettó jövedelme reálértékben éves szinten a KSH szerint alig 17 ezer forinttal (havonta 1500 Ft-tal) haladta meg a 2004-es szintet.
Túlcentralizált, államfüggő, a jövedelmeket a szegényektől a gazdagok felé átcsoportosító szerkezetben közeledünk a világgazdaság újabb viharzónájához. A kegyúri diktatúra felé menetelő Magyarországon már nincsenek túlélésre képes, a túlélésért áldozatokra is hajlandó, önállóan is döntésképes gazdasági szereplők: polgárok. A Vezér háza népe: a politikai család, a hűbéresek, a szolgáló nemesség megszokott életszínvonalának a fenntartásához egyre gyakrabban lesz szükség arra, hogy a többiek: a középosztály és a szegények jövedelmeit és a birtokukban lévő javakat megdézsmálják. Eljön még a padlássöprések ideje is. A helyzet valóban rendkívüli lesz, de nem úgy, ahogy azt a Vezér gondolja. Az a rendkívüli helyzet a Vezért aligha menti meg.
