Lendvay utcai fák

A történelmi hitelesség kedvéért: „Igen, én, az alapító atyák egyike, dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón.”

Tudtunkkal Orbán Viktort akkoriban nem zavarta a növekedés, és nem támasztott kifogást sem a Mahir, sem a Magyar Nemzet, sem később a csaknem teljes magyar közmű- és infrastruktúraágazat bekebelezése, vagy a mezőgazdaságban történő vérbő helyfoglalás ellen. És talán arra is emlékeznek néhányan, hogy az első Orbán-kormányban a kipróbált harcostárs az APEH elnöke lehetett – tágas rálátással a Fidesz-közeli cégek és a konkurencia adó-, illetve pénzügyeire –, a második Orbán-kabinet pedig egészen feltűnően Simicska-konformra sikerült, a kormányzat, illetve az állami intézmény- és cégháló kulcspozícióban az akkor már pártstallum nélküli jó barát és egykori pénztárnok bizalmi embereinek kötelékével.

Úgy fest tehát, hogy azt a bizonyos fát személyesen Orbán Viktor ápolgatta, locsolgatta és táplálta – miközben a szintén növekedni vágyó suhángokat gondosan kivágta a közeléből –, vagyis nem csak úgy magától nőtt az égig. Azt pedig, hogy eltakarja az eget, szerintünk legkésőbb a 90-es évek második fele óta nagyon sokan érzik, akik alatta sorvadoztak, elzárva attól a sokféle előnytől, ami az első számú Fidesz-oligarchának kijutott.

Hogy mindebből mégis csak akkor lett baj, amikor az orbáni naprendszer központi csillaga is úgy érezhette, hogy árnyékba került, az sokat elmond a rendszerváltás utáni Magyarországról, meg Orbán Viktor ingerküszöbéről – csupa olyasmit, ami miatt nem nekünk, az árnyékban élőknek kell szégyenkeznünk.